A hatvanas évek közepén az Eötvös klub volt a pesti elit-ifjúság központja. Először, olcsó volt a Kőbányai sör, aztán számtalan domborodó fenekű, lelkes bölcsészlány jelent meg esténként, továbbá ott volt mai író-költő társadalmunk összes jelese, a Csaplár Vili, a Bereményi Géza (akkor még Róznerként ismertük és szerettük), a Tábor Ádi, a Petri Gyuri, egyszóval a klasszikusok. Akkor még „csak” írtak, meg nem jelentek. És ott lehetett pöcifocizni, esténként pedig a pincében kialakított dühöngőben az Omegát hallgatni, meg vonaglani az előbb említett leányzókkal.

Irodalmi rádióműsor felvétele az Eötvösben

Kép forrása    

A hatvanas évek közepén Rózsa Endre költő, az ELTE egyik tanára vezette a klubot. (A későbbi Kilencek költőcsoport tagjaival is itt ismerkedett meg.) Irányítása egy éve alatt – most olvastam – 13 ideológiai, politikai, filozófiai és esztétikai összejövetel volt, 1080 részvevővel; 45 kulturális jellegű rendezvény, 3510 látogatóval, valamint 71 zenés-táncos klubest 18 250 (!) fővel. A koncertek mellett egy városszerte újdonságnak számító programot is bevezettek, a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója, Keresztes Tibor – a később Cintula néven ismertté vált lemezlovas – (az akkori újságok nyelvezetével) hanglemezesteket tartott, ahol bemutatta a könnyűzene lemezújdonságait és a külföldi magazinokból fordított dalszövegeket.

S amikor éppen nem volt rendezvény, akkor volt pöcifoci.

Az asztali focinak – mert ez volt a becsületes neve a csocsónak, pöcifocinak – igazi művészei voltak. Ma már nem emlékszem pontosan, talán a Szalay volt a legjobb, de egy vidéki srác, bizonyos Kun, Pelét megszégyenítő zsenilitással vágta be a fagolyót az apró kalitkába. No, meg az Omegások: a Somló (Tomi öt éve hunyt el) egészen bravúrosan pörgette a bábukat, meg a Mecky, akiből később Kóbor János lett, s aki akárcsak a zenekarban, itt is frontember volt. Egy-egy parádés gól után felrántotta mindkét kezét, mintha az égieknek adott volna hálát. Miközben Benkő Laci, a Presser Gabi meg a Mihály Tamás mintha lenézett volna bennünket a csocsózásért. 

Szerény személyem ajtónállói feladatot látott el, ez abból állt, hogy esténként a diákigzolványokat ellenőriztük, s akinek nem volt attól – szemlesütve – egy KBV-t (Kőbányait) követeltünk.

Jómagam is próbálkoztam a futball mini fagolyós változatával, de csak hosszas gyakorlás, felkészülés, edzés után kerülhettem be a gigászok közé. Eleinte hátvédet játszottam, csak később lettem csatár.

Azt hiszem a döntők döntőjét vívtuk éppen a Mecky, Somló kettőssel, Fazon bekkelt én elöl, 12-es volt a meccs, 6-6 az állás, amikor megszólalt a falra szerelt nyilvános telefon. (Akkor amúgy semmi egyéb nem volt).

– Megnézem – szólt bele az egyik haver, majd felém fordult. – Téged keres valami csaj.

Intettem, nem megyek, meccs van. Nem sokkal később újra csörgött, persze még tartott a finálé. Aztán harmadszor is. Odaböktem a többieknek:

– Pillanat, bocs jövök – s a telefonhoz léptem.

– Tessék – szóltam a kagylóba dühösen, elváltoztatott hangon. – Eötvös Klub. Kit keresel?

– L-t – mondta a lány.

– Hát ne keresd, mert levágta a villamos a lábát.

– Melyiket – kérdezte rémülten.

– Mindkettőt – hörögtem és a lecsaptam a kagylót, majd mentem vissza Meckyékhez pöcifocizni.

Hát így éltünk a hatvanas években. Ittuk a sört, borzalmas hülyeségeket műveltünk, nagyszerű novellákat írtunk és természetesen kergettük a fagolyókat.

Somló már az égben játszik, Fazonról és a lányról semmit sem tudok, Meckyért imádkozom és egyelőre két lábon járok.