A PONT Kiadó által biblioterápiás modelljükről a közelmúltban megjelentetett kötetük, A biblioterápia közelről – A szentendrei modell szépen bontja ki azt az evidenciát, hogy a könyvtár és a könyvtáros alkalmas tér, személy és funkció a könyvvel, szöveggel történő elmélyülő beszélgetésre, „átjáró” régi, letűnt korok és napjaink, ember, könyvtár és ember között a könyvtáros őszinte segítségével. Neki is segítségre, támogatásra és képzésre van viszont szüksége ennek kiteljesítéséhez. A könyvtárban, a könyv mellett és az által a biblioterápiában az egyén lelassulhat. Kikapcsolódhat, elvonódhat egy-egy órára az eszméletlen mennyiségű információáradattól. Kiegyensúlyozottabb létezés szigete, a problémákra történő rálátás, a nyugodtabb gondolkodás ígérete a hely és a foglalkozás, azaz ez az evidens, s mégis sajátságos aktivitás.

Kép forrása

Mélységes elkötelezettség és értő figyelem

A könyvben sok a sajtóhiba, stilisztikai, tipográfiai, helyesírási esetlegesség, ráfért volna egy alapos olvasószerkesztés. Inkább dokumentumgyűjtemény vázlatokkal, hivatalos anyagokkal, óratervekkel stb., így sok ismétléssel (ám sok hiányzó szakirodalmi tétellel): tulajdonképpen mindenféle szöveget beemeltek, ami a témával, irodalomterápiás tevékenységük több évtizedes gyakorlatával összefügg. Ily módon képet kapunk a tárgyról, de a könyv nyersanyag, kézirat képzetét kelti, a weblapok oldalainak fotói homályosak, tompák, elmosódottak.

És mindemellett, ezek ellenére, részint ezeknek köszönhetően is: minden biblioterapeuta és könyvszerető számára hasznos, érdekes, helyenként revelatív gondolatok bukkannak fel benne. Megismerjük az alapítók credóját, a csoportvezetők munkamódszereit és a kliensek reflexióját. Kirajzolódik a szentendrei gyakorlat – programokkal, képzésekkel, módszertani műhelynapokkal, utánkövetéssel, segítők segítésével. Rendkívül találó néhány kifejezésük, melyek közül kettőt címbe is emeltem, illetve a mottók, amelyek mélységes elkötelezettségre és értő figyelemre utalnak. Meggyőzően igazolják olvasójuk számára, hogy érvényes gyakorlatot folytatnak, s jól jár, ha az útjukra lép, azaz Szentendre felé veszi az irányt ilyen céllal is.

Kép forrása

Nem tudunk kívül maradni

Jóval régebbi a gyakorlat, mint az elmélet, némileg észrevétlen, ahogy művelik sokan, írják (Oláh Andort idézi Bartos Éva). Adottságaiddal másokat gazdagítasz (Pál Feri). Megrajzolják az ívet a gyerekfoglalkozásoktól az időseknek szólókig, akiket szintén többféleképpen megmozgatnak. A biblioterápia kikapcsol és bekapcsol (Bartos Éva), a könyv attól (is) közösségi élmény, hogy megoszthatod általa szerzett élményedet (mindkét értelemben). A könyvtárak immár nemcsak információs- és tudásközpontok, hanem kommunikációs és közösségi terek, tanácsadó helyek is.

Segítés, kísérés értelmében használják a biblioterápiát (Horváth Judit), önbizalmat, önismeretet, együttes élményt adnak munkatársaiknak műveléséhez: annak bátorításához, hogy lépjenek a könyvtárban mint ikonikus hálózatban rejlő további utakra, engedjenek e csábításnak. Nagyszerű fejezet szól a drámajáték párhuzamos használatáról a nem minősítő elfogadás, tükrözés, érintés; aktív, értő figyelem és indirekt irányítás értelmében. A megélés és szembesülés utáni megbeszélés során kiderül, hogy megannyi értelmezése van egy helyzetnek, karakternek; hogy gesztusainkban, mozdulatainkban, szavainkban – vagy mögöttük, kimondatlanul és féltudatosan – éreztetünk, elvárunk és természetesnek veszünk valamit. Nem esik egybe a közlésünk a szándékunkkal: fontos tudatosítani, megtapasztalni a hatását a kommunikációnknak (Magyarné Fekete Katalin). A filmen, regényen nem tudunk kívül maradni, eredendően véleményt formálunk róla, beleképzeljük magunkat a műalkotásba – a biblioterápiás megbeszélés során a különféle, egymástól eltérő nézeteket koordinálja, illeszti kellő figyelemmel egymáshoz a moderátor. A mű részleteinek és egészének valamiképpeni érzékelésétől jutunk el – a kifejezésig.

Kép forrása

A legkoncentráltabb műfaj

A kiválasztott novella tartalmának összegzése termékeny kiinduló helyzetet teremt (Kuntler Edit). A „Rövid, éles, maró” koncentrátumot eztán magyarázattal, értelmezéssel látjuk el: „Ami aztán magyarázat is mindjárt, hogy mi miért, és miért úgy történt, vagy történhetett. Értelemmel így ruházom fel. Megalkotok egyet a lehetséges valóságok közül. Egy eltávolított valóságot, magamtól eltoltat. Így lesz rálátásom összefüggésekre. Gondolkodni kezdek, belehelyezkedem helyzetekbe, emberi sorsokba. Én mit tennék, ha ott lennék. Ha ott lennék, ha én lennék… s megoldásokat, kimeneküléseket alkotok abban az elképzelt világban. Szövöm a terveket, amikor egyszer csak átfog a felismerés. Nincs már feltételes mód. Ott vagyok, én vagyok, a saját problémáimnak feszülök, csak egy távolabbi nézőpontból figyelem önmagam. Önterápia. Ha mindez csoportban történik, csoportos önterápia. 12 ember figyeli önmagát a novella szereplőinek köntösébe bújva, más-más oldalról más-más fájópont a fókusz.” A továbbiakban azt fejtegeti ez a nagyon fontos szöveg, hogy ha eljutunk a megértésig, az már felold. Felismerteti, hogy oka volt annak, akármi történt, akármit is tettünk. Amögé nézünk, amit bánunk, észleljük, mi volt, mi vitt addig. „Mindig az adódik, ami ott és akkor adható. Ha ezt megértjük, oldódik a keserűség”.

Marosvásárhelyi Adrienn is a novellát ajánlja terápiás közegül, ezt a legkoncentráltabb műfajt, ami kis terjedelemben sokat mond el. Konfrontálódás nélkül boncolgathatjuk a szöveg felolvasása után a témakört, idézi egyik kliensét, s hogy nincs rossz és jó gondolat. Egy másik csoporttagja szerint Tóth Krisztina szövegeiben, annak mindennapi történeteiben a résztvevők magukra és ismerőseikre ismernek, tudatosodik bennük, hogyan élnek. Alig várják, hogy ezeken a lélekben felszabadító alkalmakon újra találkozzanak, mert közben is alakulnak a gondolataik, támadnak értelmezési ötleteik, amiket megosztanának. „A mediátor jó érzékkel vezeti a beszélgetés fonalát, bőséges teret ad a véleményformálásnak, azok ütköztetésének, és a csoportkohézió megteremtésével elérte azt is, hogy őszintén tudunk egymás előtt megnyilatkozni, türelemmel megvárjuk egymás megszólalásait, s a vitáink is előrevivőek”.

Kép forrása

A könyv kotta, a beszélgetés az ének

Kázsmér Ágnes fejlesztő könyvtári biblioterápiás foglalkozásokról írva azt ajánlja, hogy többértelmű, egyúttal többféle olvasói elvárást és igényt kielégítő művet válasszunk, aminek ráadásul nem ismerjük a szerzőjét. Takarjuk ki a címet is, így nem befolyásol a szerző személye, nem kapcsolódik hozzá elvárás, előítélet. Ekkor valóban saját élményből értelmezhetik a résztvevők a művet. „A történet biztosítja a közvetettséget, azon keresztül, illetve a saját és a többiek értelmezésén keresztül ismerhetik meg magukat és a többi embert. Aztán lassan rátalálhatnak az őket foglalkoztató problémákra, vagy az elakadás gyökerére.” A moderátor ítéletmentesen, nyitott, néha provokatív kérdésekkel, saját életeseményeket lehetőleg nem megosztva vezeti csoportjait, nem hangosítva ki azt sem, amivel egyetért. Aktív figyelemmel vesz részt a folyamatban, igyekszik mindenre reagálni s senkit nem téveszteni szem elől. Tovább göngyölíti a gondolatmenetet, s egyaránt értékesnek tekinti a hozzászólásokat. Érdekes, teszem hozzá már én, az iménti kettősség, miszerint természetszerűleg ütközhetnek – avagy nem ütköznek, azaz konfrontálódás nélkül bomlanak ki a nézetek. A csoportvezető transzparenciájának foka, azaz saját élményeinek, nézeteinek s interpretációja átadásának kérdése is vitatott.

Petrovszki Mária ugyancsak a foglalkozás végén árulná el a szerző nevét és a címet, ekkor egyúttal visszakanyarodnak a műre. Részletekben olvassa fel a szöveget, a tagok szakaszosan kapcsolódnak hozzá. B. Tóth Erika pedig szerepjátékokra utal itt: „A befejező gyakorlat alkalmával – a megjelenített szereplő ’bőrébe bújva’ kellett beszélni annak érzelmeiről – nehezen tudták elhallgatni egy-egy negatív szereplővel kapcsolatos saját véleményüket”. A vezetőnek passzív segítőként kell közreműködnie a mű kibontásában, nem lehet „megmondóember”.

A szívet melengető és önmagukban is a módszer, szemlélet poétikai definícióját adó mottók központi gondolatának kiemelésével zárom kritikámat. Csoóri a magunk, s nem az író fájdalmát találja a könyvben, Csehov szerint a könyv kotta, a beszélgetés az ének, Carl Rogers a magunk elfogadásának állapotát tartja a változás lehetőségének, egy etióp mondás szerint éppen a minket segítő szót nem tudjuk mi magunk kimondani.  A saját történetről és választásról, önazonosságról, s az olvasás közös céljáról olvasunk másutt. Az utolsó, keretező mottóban Bartos Évától ezt az ars poeticát, szerep-meghatározást, értelmet és értelmezést találjuk az olvasásra. „Az olvasás célja az, hogy beindítsa a gondolkodási folyamatot és a problémával megbirkózó viselkedést, amely végül is a megoldást hozza”. Ebben működik közre hatékonyan – az irodalomterápia.