Mindenki megírt minden jót a mögöttünk hagyott Ünnepi Könyvhétről. Aki tehette, elmondta, milyen szép beszédet tartott Szabó T. Anna, mennyire szívünkből szólt, amikor így zárta megnyitóját: „indulok könyvekért, tudom, hogy jó társaságban leszek…” Aki tehette, elmondta, mennyi csodálatos kötet látott napvilágot, barátaim beszámoltak arról, mi mindent fedeztek föl, s vittek haza ezekben a napokban, aki tehette elmondta, milyen fontosak voltak a találkozások, írók, ólvasók, szerkesztők és alkotók között, mennyire jó volt újra átélni az esztendeje elmaradt könyvünnepet.

Én most hadd beszéljek valami másról! Hadd beszéljek arról a rémületről, ami a könyvhét első napján beköltözött lelkembe, kényelmesen berendezkedett és – mint valami reményekkel élő kis gömböc – lassan felzabálta az európai kultúra fényes jövőjével kapcsolatos fantáziáimat!

Kép forrása

Béka a fazékban

Az állománygyarapításért felelős könyvtárosokon kívül kevesen és nagyon ritkán látjuk a maga teljességében a könyvpiaci kínálatot. Amikor saját érdeklésünk szerint kutakodunk a könyvesboltban, jobbára csak azokat a polcokat vizsgáljuk át, ahol olyasmit találhatunk, amire kíváncsiak vagyunk. Amikor elmegyünk egy-egy könyvbemutatóra, író-olvasó találkozóra, megint csak saját érdeklődési körünkön belül mozgunk. Amikor felületes könyvajánlót vagy komoly kritikákat olvasunk, amikor könyves magazinok, vagy irodalmi rovatok ajánlatait böngésszük, mindig szerkesztett tartalmakat, válogatott kínálatot látunk.  Még talán akkor távolodunk legmesszebb saját kultúránktól, amikor ismerőseink olvasmányélményeiről hallgatunk beszámolókat, ám valljuk be: nem tudjuk komolyan venni az ijesztő jelenségeket. Hogy valaki látott olyan embert, aki találkozott valakivel, aki beszélt olyannal, aki olvasott egy könyvet a gyógyszerek káros hatásairól, a szellemsebészet előnyeiről vagy a titkos világkormány mesterkedéseiről, azt elhisszük ugyan, de az efféle kiadványokat marginálisnak tarjuk, valamiféle szamizdatnak gondoljuk, olyasféle pult alól árult bulletin-irodalomnak, amit árulni is, megvásárolni is szégyenletes. Pornóregényt sem olvas senki a villamoson. Ugyanez okból hülyeséget sem.

Feltevéseinkre kontrázva a valósággal szembesít az Ünnepi Könyvhét. Itt látható a teljes magyar könyvkiadás. Minden kiadó minden aktuális könyvébe belelapozhatunk és alaposan meg is rémülhetünk attól, amit látunk.

Persze, tény, hogy eddig is volt könyvhét és eddig is láthattunk mindenféle kiadványt a standokon, de most úgy jártunk, mint béka a forró vízben. Minden változást láthattunk ugyan, de annyira jelentéktelennek tűnt a hülyeséget gyártó és forgalmazó kiadók munkája, hogy ügyet sem vetetünk rá. Most azonban, hogy kimaradt egy év, s vele kimaradt három-négy jelentős seregszemle, mi pedig nem a langyos vízben üldögéltünk, lassan megfőve, hanem igen meleg fazékba pottyantunk. Olyasmivel szembesültünk, ami korában fel sem tűnt volna.

Kép forrása

Könyvheti abszurd

Magas szépirodalom, színvonalas tudományos kiadványok, komoly szakkönyvek, okos ismereterjesztő kötetek, látványos művészeti albumok, fontos mesék, ötletes gyermekkönyvek, igényes vagy igénytelen lektűrök... Ez mind rendben van. Ebben a teljességben szeretjük a könyvkínálatot. Különbözőek vagyunk, s kit így, kit úgy lehet megszólítani.

De most olyasmit fedeztem föl, aminek jelenléte korábban nem volt szembeszökő. (Bár bizonyára nem a semmiből keletkezett az a hátborzongató szövegtenger, ami most lecsurgott a pavilonok oldalán.)

Standok sokaságát lepte el a hajmeresztő propagandairodalom primitív regimentje. Voltak itt

vallási fanatikusoknak szóló kötetek, szektás misztikum, mély-keresztény, és mély csuda tudja miféle fundamentalista csoport-irodalom. Egy másik standnál, sőt egész stand-sornál a délibábos nemzeti romantika vigyorgott a járókelőre: Jézus a magyarságát hirdető könyvek, a pilisi szívcsakrák kutatóinak beszámolói, a magyarok sumér-, hun-, indián-, szíriuszi- és mindenféle egyéb kapcsolatainak felfedezői által írott tanulmányok. Arrébb a politikai agitáció szintjére emelt összeesküvés-elméletek széles kínálatát láthattuk. Olyan szerzők munkáit, akik minden baj forrásának a szabadkőműveseket, illuminátusokat, a bilderberg-csoportot, a chemtrail-permetező rejtélyes hatalmakat, a pénz-világközpontot, a Tel-Aviv – New York – Brüsszel tengelyen felsorakozó emberevőket, és más efféléket tartanak. Velük szemben az ellenirodalomba böngészhettünk bele. Emitt a kritikai fajelmélet prófétáitól, amott a feminista mozgalmak hirdetőitől, mellettük a homoszexualitás és a gender-fluiditás öntudattól duzzadó propagandistáitól olvashattunk valamit, ha úrrá lett volna rajtunk a szuicid indulat. De voltak itt politikai korrektséget követelő kiadványok, a cancel culture, a metoo-mozgalom és ezernyi divatos idiotizmus jelentőségét bemutató kötetek is. Lehetett válogatni.

El ne feledkezzek a harcos állatvédők könyveiről, akik egy mágikusan antropomorf világképet hurcolnak magukkal, s ennek fényében azt képzelik, hogy az állatokat – mint az embereket – meg kell óvnunk minden fájdalomtól, szenvedéstől, kíntól. Az állati jogok védelmezőitől is volt mit olvasni.

Kiadóink problémaérzékenységét tükrözi, hogy szép kínálatot terítettek a kíváncsiskodók elé a tudománytagadóknak szóló könyvekből is. Oltás- és gyógyszerellenes károkozók kötetei kényelmesen megfértek a mágikus világképek újabb és újabb változatait megmutató kiadványok, az okkult tanítások, a kézrátéttel gyógyítók, a keleti sámánok, és egyéb fényevő mélyhülyék könyvei mellett. 

Csak ufóirodalomból volt kicsi a kínlat. Úgy látszik, a bolondériák is ki vannak szolgáltatva a divat mulandóságának.

Kép forrása

A dühöngő Mekk Elek

Néhány évvel ezelőtt, ugyancsak egy könyvhéten arról beszélgettem kiadóvezetőkkel, könyves közéletünk fontos szereplőivel, hogy a hazai könyvkiadás jelentős része afféle önmegvalósító irodalom. Alanyi költők, önjelölt írók, botcsinálta tudósok játszótere, olyan, mintha ezer meg ezer Mekk Mester esett volna neki a klaviatúrának, hogy kiírja magából mindazt, amit összegyűjtött unalmas és tartalmatlan élete során.

Valamikor régen, az igényes kiadók és szerkesztett könyvek korában az ilyen szövegek a fiókban maradtak, ma pedig elénk kerülnek. De ezzel nem volna baj. Azt csak a hozzám hasonló, régivágású olvasók képzelik, hogy a könyv feltétlenül értéket hordoz.   

A baj az, hogy az dilettánsok idő közben megbolondultak és semmitmondó szövegeiket lecserélték az agresszív térítés vakbuzgó ostorcsapásaira. A könyvpiacon megjelentek a trollok. Az elmúlt héten olyan volt a standok közötti sétálni, mintha a Facebook kommentszekcióját nyomtatták volna ki.

Ha nehezen is, de abba már beletörődtünk, hogy a sajtó versenyre kelt a közösségi média legprimitívebb kommentáradatával. Beletörődtünk, hogy a valaha szebb napokat látott újságok igazodtak az új médium sötétségéhez, beletörődtünk, hogy új kiadványok, televízió- és rádióadók hirdetik büszkén a világhálóból elszabadult végtelen ostobaságot. Beletörődtünk és nem olvassuk a klikkvadásszá nyomorodott lapokat. De azzal most kellett szembesülnünk, hogy a trollhadsereg a Gutenberg-galaxist ostromolja.

Persze van rá logikus magyarázat. Utólag könnyen érthető, miként lett az önmegvalósító szövegáradatból aggasztó rémlátomás. Csak előre nem gondolta senki, hogy a közösségi oldalak kultúraromoló logikája eléri a könyvpiacot is.

És vajon még mi mindent érhet el?