A vészjósló fellegek akkor kezdtek gyülekezni a fejem fölött, amikor szombat esti csendes elmélkedésemet egy váratlan telefoncsörgés zavarta meg. Ismert, jónevű, mindenféle koszorúkkal, kitüntetésekkel, elismert, ajnározott, olykor alá-, máskor kissé túlbecsült író barátom, nem mellesleg egyetemi cimborám keresett.

Kétségbe esetten.

– Ha istent ismersz, most segíts – mondta, s érződött máskor oly fölényes és kissé nagyképű hangján, ezúttal nem tréfál.

Soha nem viccelt, mert nem is volt humora.

Azt mesélte kissé elfúló hangon, hogy egy kocsmában összeakadt egy Amerikába szakadt, magyar származású újságíróval, rendesen leitták magukat, s a nagy mesélés közben – többek között – előadta, ennek az akárkinek, hogy az ő barátjának a családja – mármint mi – egy amerikai ejtőernyőst, vagy pilótát, lehet, bombakioldót, vagy a géppuskást, rejtegetett a háború alatt.

– Persze az is lehet – tette hozzá bizonytalanul, – hogy nem ti, hanem a csajod családja bujtatta az amcsit. Erre már nem emlékszem, mert baromi régen volt, legalább negyven éve. Csak azt tudom, hogy Budán volt. Igen, odamentünk a csajodékhoz, ott mesélt valaki erről – sóhajtott nagyot.

Bő hét múlva ismét hívott: az amcsi ipse nemrég újra kereste és követelte, azonnal találkozhasson velem. Tv-stáb is jön, mert ez egy háborús hőstett, ilyet az amerikai nép nem felejt el soha. Mi az, hogy erről nem tud senki?

Majdnem kiesett a telefon a kezemből. H. E. Bates 1944-ben megjelent, világsikert aratott háborús regénye a Jó széllel a francia partra című könyv jutott az eszembe. Egy francia család menekíti a németek elől az amerikai bombázó legénységét, olvasmányos, izgalmas, szerelem is van benne, és természetesen Happy End. Talán most végre használhatom valamire az olvasottságomat. Bemagolom és elmesélem az amerikai pasinak.

– De miért én? – kérdeztem magamtól. Fogalmam sem volt az egészről, tagadtam mindent, de lassan derengeni kezdett valami.

– Szerintem ez nem velem, velünk történt, hanem másik barátunkkal, Bénivel – hebegtem.

Azért említettem a Bénit, mert tudtam, hogy Benedek buddhista szerzetesnek állt és valahol, valamilyen isten háta mögötti országban él, ott zsolozsmázik, vagy meditál, vagy mi az fittyfene.

– Akkor hívom a Bénit – vágta rá a jeles író, mert mint kiderült, Benedek elhagyta Gautama Buddhát, hazatért, napraforgó-maggal kereskedik. Szárítja, zacskózza, teríti, árulja, az összes focimeccsen a Beni szotyoláját, rágják, kérődzik, köpködik a drukkerek.

Nemsokára újra hívott és abba beleremegtem.

– A Béni is azt mondja, te voltál, ti voltatok, akik rejtegették az amcsit – szögezte le. – Vallj színt, meséld el a pasinak az egészet, mert nem hagy békén, már egy csomószor hívott, nemsokára itt a stáb!

És akkor hirtelen megremegtem. Bevillant az egész. Tényleg én adtam elő a históriát. Csaptam a szelet egy lánynak, esténkét náluk buliztunk, s egyszer, lehet kétszer odacipeltem a leendő írót is. Valóban a tükörfényes parkettán volt egy csúnya sötét folt, s én megkérdeztem tőle:                     

– Tudod mi ez?

– Na?

– Ez a folt egy amerikai ejtőernyős vére, a csaj szülei rejtegették a háború alatt. Amikor sebesületen rátaláltak és idehozták, vérzett. Lemoshatatlan, hiába próbálták, nem lehetett eltüntetni. Ez már örökre itt marad.

Ebben maradtunk.

Hülye, ostoba vicc volt, nagyon hülye, de húszévesen még lehetünk hülyék. Az igazság az, hogy amikor a lakásban átálltak a gázfütésre, lebontották a cserépkályhát, az előtte lévő kiégett folt viszont ott maradt.

Örökre.

A csávából azonban most nekem kellett kimásznom. Sikerült is: ezeket a sorokat nagyon messziről, egy távoli szegény országból írom. Beálltam szerzetesnek, Gautama Buddha szolgája lettem. Egy barlang szájában ülök, meditálok és nézem, ahogy csendben pereg kint az eső.