Talán a negyvenes évek végén történt. Zajlott a Rajk-per, tobzódott Rákosi Mátyás rémuralma - szüleim elbeszélése nyomán - az ember abban sem lehetett biztos, hogy reggelre kelve a saját lakásában találja-e magát, s nem kitelepítve valamilyen isten háta mögötti faluba. Rendezvény ennek ellenére minden este volt.

Kép forrása

Az úgynevezett deklasszált elemek közé tartoztak (olyan, a volt kizsákmányoló osztályokhoz tartozó személy, aki helyzetét elveszítve, de régi gondolkozásmódját megőrizve, a szocializmusban helyét nem találja, a dolgozók társadalmába beleilleszkedni nem tud - a szerk). Az volt a szerencséjük, hogy kapásból letagadtak mindent, s el tudtak helyezkedni - édesanyám varrónő volt egy varrodában, apám pedig (jogi végzettségével, amit említeni sem mert) állást keresett, s arra várt, hogy áldva a jó sorsot majd vagonokat kapcsolhasson a MÁVAG-ban. Zoli bátyám, - nála laktak albérletben - a pénzügyminisztériumi tanácsos nem kapott munkát, felesége, a világszép Kriszta néni sem tudott elhelyezkedni. Később egy bölcsödében mosogathatott.
Összejövetel ennek ellenére minden este volt. Feri bácsi, a sokezer holdas nagybirtokos építkezéseken próbált munkát kapni - persze nem sok sikerrel. Felesége, Anna - anyai ágon bárónő - anyámhoz hasonlóan varrt. Nadrágot, inget igazított otthon, hiszen akkoriban nem mindig azt kapott - ha egyáltalán kapott - az ember az üzletben, amit és amire éppen vágyott.
És olvastak; Marnitz hozta a könyveket egy hasas disznóbőr aktatáskában, amely harmonikaszerűen nyílt ki, s tele volt jobbnál-jobb ritkaságokkal. Olyanokkal, amilyeneket a szigorú kommunista kulturális irányzat nemhogy nem tűrt, hanem kifejezetten tiltott. Courths-Mahlert, Edgar Wallace-t és a többi remek ponyvaregényt. Én különösen a Tuskólábút imádtam Valentine Williamstől, amelyben az angol titkosszolgálat ügynöke egy félelmetes féllábú (Tuskólábú) német kémmel harcol. Utóbbi hihetetlenül gonosz. 
Aztán a Sanders-könyvek, meg a Bosambo - hogyan óvja meg a brit telepes a jámbor négereket a behatoló idegenektől. 
Marnitz, aki úgy nézett ki, mint egy koldus (s az is volt), a könyvekből élt. Örökölt, vagy a tulajdonában volt egy hatalmas könyvtár, abból kölcsönzött néhány forintért szerelmeset, drámásat, verekedőset, gyilkolósat, klasszikust, ki mit kívánt.
Zoli bátyám, Feri bátyám, meg apám az olvasás mellett kártyába fordították összes keserűségüket; kalábert játszottak, ma már kevesen ismerik, olyan mint az ulti, de mégse. Talán egy filléres alapon verték a blattot, de mivel egy fillérjük sem volt, a megváltó angol-amerikai csapatok megérkezése utáni napokra tették el a fizetést. 
Anyám tehát varrt a varrodában, Kriszta és Anna pedig, - hogy egy kis képzavarral éljek - hátha üstökön kapják a jó szerencsét - a nercbundájukra kerestek augusztus végén vevőt. Nem sikerült.
Így azután a Horthy Miklós úton (ma Bartók Béla) úton ballagtak a nerccel a karjukon a Horthy Miklós körtér (ma Móricz Zsigmond) felé, amikor megérkeztek az elárvult Blöke (Budapesti Lawn-Tennis és Korcsolya Egylet, ma már Park Teniszklub) pályái mellé. Hajdanán ott kergették és ütötték a labdát tavasztól-őszig, s ugyanott kötötték fel a korcsolyát telente. Egymásba karoltak, a szép szőke Kriszta arcán halvány mosoly suhant át, s csak ennyit mondott: „Édes Annám, mit szólnál egy teniszpartihoz?”

A pályán épp Marnitz püfölte a labdát, hófehér pantallóban, teniszmellényben, kezében pompás Dunlop-ütő.