A Szent Michel rakpartot és a Rue de la Huchette-et összekötő kis utcát 1540-ben nyitották meg, hogy a negyed lakói eljuthassanak a Szajna partjára. Abban az időben rakpart még nem volt, és csak egy lépcső vezetett a folyóhoz. Az utca neve először Ruelle des Etuves, majd Rue du Renard, azután Rue des Bouticles volt. Ezután kaphatta egy üzlet cégére után a halászó macska utcája (Rue du chat qui pêche) nevet. Ez Párizs legszűkebb és egyik legrövidebb utcája, mindössze száznyolcvan centiméter széles és huszonhat méter hosszú, és történetesen egy magyar írónak, Földes Jolánnak köszönheti hírnevét. 

Kép forrása

Földes Jolán és A halászó macska uccája
Földes Jolán (1903-1963) a Szolnok megyei Kenderesen született és Londonban halt meg. Vidéki kispolgári családból került Budapestre, itt végezte középiskoláit, 1921-ben érettségizett. Ezután hamarosan Párizsba emigrált, ahol volt cseléd, gyári munkás, majd - gyors- és gépírói tudását felhasználva - titkárnő.  Párizsban vált íróvá, ám hazavágyódott, és Magyarországon akarta folytatni írói karrierjét. 
1932-ben a Mária jól érett című első regényével, amelyben diákkorát, a fiatal, érettségizett lány gondjait írja le, elnyeri a Pantheon Kiadó Mikszáth-díját. Az ekkor már befutott írónő sorra jelenteti meg regényeit, mígnem 1936-ban a világhír is elérkezik számára A halászó macska uccájával. Első díjat nyer a londoni Pinker irodalmi ügynökség nemzetközi regénypályázatán. 
A világsiker dacára - vagy talán éppen azért - Földes Jolán méltatlanul mellőzött író. A Világirodalmi lexikonban nem szerepel, az Új Irodalmi Lexikonban egy nyúlfarknyi szócikk foglalkozik vele. Szakonyi Károly fanyalogva írja A halászó macska uccájáról: „Sem a téma, sem a forma nem indokolja a szenzációt.” Ugyanakkor Eleanor Roosevelt, az Egyesült Államok elnökének felesége ezt írta naplójában a regényről: „olyan jó könyv volt, hogy később újra el kellett olvasnom. Mindenekelőtt tetszik az alapgondolat, hogy az élet egy teljes egész. Talán többem van ma, mint neked, de a szerencse kereke fordulhat, és egyszer majd ott lehetek, ahol te vagy most.” Földes Jolán könyve tizenhárom nyelven jelent meg és egymillió példányban kelt el.

Kép forrása

A történet
A halászó macska uccája a Barabás-család párizsi emigrációjáról szól. Először a szomszédos Rue de la Huchette-be költöznek, egy lepusztult munkásszállóba, ahol együtt laknak Bardichinov bácsival, a valaha dúsgazdag bankárral, aki a kommunista diktatúra elől emigrált Párizsba, valamint Liiv bácsival, aki ugyancsak a kommunizmus elől menekült el Litvániából.
A regényben nagyon sok szereplő van, különböző nemzetiségűek és valamennyien jó emberek. A főszereplők azonban Barabásék. Az öreg Barabás, aki régen szűcsmester volt és most órabérért dolgozik, felesége mosónő, egyik lányuk, Annus egy ruhaszalon alkalmazottja, míg a másik, Klári orvosnő. A szegénységet a család rezignált humorral éli meg. A legnagyobb figyelmet Annus sorsának szenteli az írónő. Annus tizenkét éves, amikor a család Párizsba érkezik. Megtanul franciául, kitanulja a szabás-varrás mesterségét, neves szalonok szabásznője lesz. A gazdasági világválság, a politika sodrában magyarellenes hangulattal kell a családnak szembenéznie, így apjával Argentínába emigrálnak, ám ott csalódás, nélkülözés, betegség vár rájuk. Másfél év után visszatérnek Párizsba, előző otthonukba. Annusra a szerelem is rátalál, helyesebben reménytelenül szerelmes lesz az orosz Vaszilba, majd a semmirekellő Pista szédíti el. Annus végül magányos marad, pedig Günther szereti, többször is megkéri a kezét. A lány utolsó beszélgetése a férfival rávilágít az emigráns magyarok elszigeteltségére: 
„Günther elutazott. A dolog nem jött egészen váratlanul, mert már a nyáron szó volt valami amerikai meghívásról, de akkor még nem egészen határozott formában. Most azonban szabályosan kinevezett tanára lett az Egyesült Államok egyik egyetemének. Hajójegy érkezett és pénz is, és Günther újra megkérte Annus kezét. 
− Azt ígérte, hogy igyekszik engem megkedvelni, Anna. Nem tudom, hogy sikerült-e... Én most többet kínálhatok, mint egy évvel ezelőtt − biztosabb anyagi hátteret, előnyösebb társadalmi helyzetet. Nem hiszem, hogy ez számítana magánál, nem is érvelni akarok vele, csak éppen elmondom. Annus gondolkozik. Történetesen számít az anyagi biztonság és számít a szilárd hely a társadalomban különösen, ha az ember lába alatt már többször megrendült a talaj és kivetette őt otthonából, állásából, mindenhonnan, ahol félig-meddig már megkapaszkodott. Számít. 
Másrészt meg olyan nehéz elképzelnie magát, amint Günther oldalán áthajózik az Újvilágba és hű hitvesként részt vállal a munkájában és az életében. Günther jó ember, okos ember, humortalan ember. Mellette az élet nyugalmas lehet és fárasztó. 
−Nem felel, Anna? 
−Nem tudom, mit feleljek... Istenem, én az életnek olyan kevés dolgához ragaszkodom... Csak a családomhoz és néhány baráthoz, akikkel itt kis, riadt közösségbe verődtünk. Más közösségbe mi úgyse tartozhatunk. Nem tudom elhagyni őket, Günther.” 

Kép forrása

Rue du Chat qui Péche
A halászó macska utcája olyan keskeny és rövid, hogy semmilyen üzlet nincs benne, így vendéglő sem. De a híres utcáról az oda nyíló Rue de la Huchette-ben neveztek el vendéglőt.
A Rue de la Huchette, az alig hatszáz méter hosszú utca, ahol egymást érik az olcsó vendéglők, legalább olyan híres, mint A halászó macska utcája. Már 1200-ban létezett, és olyan neves személyiségek laktak itt, mint Bonaparte Napóleon, Henri Miller, Ernst Hemingway, Pablo Neruda és nem utolsó sorban József Attila. (Erről a Könyvkultúra hasábjain bővebben is írtam.) 
Magát az utcát így mutatja be Földes Jolán: „Rue du Chat qui Péche... a halászó macska uccája. Uccának nevezni valóságos gúny, mert a szélessége két lépés, harmincnál a hossza se több, de Párizsban vannak ilyen valószínűtlen, nyúlfarknyi kis uccák, még csak nem is a külső városrészekben, hanem bent a központban, forgalmas útvonalak mellett. A halászó macska uccája a Szajna partjára fut ki, a rakpartot, a Quai St. Michelt köti össze a kisebb, de mozgalmasabb Rue de la Huchette-el. Ha az ember kiér a partra, jobb kéz felől a Notre Dame két csonka tornyát, vigyorgó szörnyeit látja, szemben a rendőrfőnökség épületének oldalát. Már ennyiből is nyilvánvaló, hogy tisztességes, komoly vidéken, a város szívében épült. Úttestet, járdát persze álmodni se lehet a kétlépésnyi szélességre, a kopott macskakövekből hat vagy nyolc, ha jut egy sorba, házfaltól házfalig. De az ucca két végén két-két vascöveket vertek le a középre, jelezvén vele, hogy tilos behajtani − ami egyszerűen szemtelenség. Nincs az a keskeny taliga, ami be tudna furakodni a kőbe, még ha a cövekek nem is állnának az útjában. 
A két házsor? Négy-négy ház, de a két szélső mindegyik végén a rakpartról vagy a Rue de la Huchette-ről nyílik. Marad tehát két-két ház. Hogy öregek-e? Ezt nem lehet tudni. Időtlen házak, lehet, hogy ötszáz év van mögöttük, és lehet, hogy potom ötven esztendő. A kapujuk valószínűtlenül keskeny, valószínűtlenül sötét. Falépcsők kanyarodnak felfelé, a szurokfekete semmibe. A semmiről aztán kiderül, hogy emelet és újabb szurokfekete semmi ásít fölötte, négyemeletesek a házak, bizony. Az ablakokban mosott ruha szárad.” 

Kép forrása

A halászó macska legendája
A 16. században nem voltak utcatáblák, cégérek alapján lehetett megtalálni az utcákat. A halászó macska utcájában például a falra szegezett cégéren egy macska látható, amint egy halat fog. 
Minek a cégére volt a halászó macska? Egy kocsmáé? Egy halasbolté? Avagy mai szóval egy turkálóé, ahol mindenki azt halászta ki, amit akart? Valójában ez sohasem derült ki. Ám amikor ilyen nagy a bizonytalanság, a népi fantázia működésbe lép, és a legkülönfélébb legendák születnek. Az egyik legbizarrabb a következő: a 16. században egy Dom Perlet nevű kanonok élt itt fekete macskájával. Együtt jártak le a Szajnához. A macska hármat dobbantott a lábával, és a föld rezgései odavonzották a halakat, amiket a nagyon ügyes macska elkapott. Három egyetemista, látva a jelenetet, boszorkányságnak vélte, és a „chat noir” (fekete macska) és a „chanoine” (kanonok) szavakat egynek tartotta, úgy gondolta ugyanarról a személyről van szó, és ez nem más, mint maga az ördög. A diákok megölték a macskát és a Szajnába dobták. A kanonok eltűnt, majd visszatért, mert csak elutazott. A macska pedig továbbra is vígan halászott a Szajnában.

Kép forrása

Annus halászó macskája
Földes Jolán regényében a gyermek Barabás Annus is gyártott magának egy legendát a halászó macskáról: „A halászó macska uccája. Annus, mikor kicsi volt, sokat bogozta a nevet. Elalvás előtt lehunyt pillája mögé idézte a képet, játszott vele, színezgette. Öreg, kövérkés kandúr, nagybajszú, mint a horgászok, akik kétlépésenként ülnek a Szajnapart nagy kockakövein, lógó lábuk tükröződik a folyóban. Ül a nagybajszú, öreg kandúr is, pápaszem az orrán, micisapka a fején, komolyan tartja a horgászbotját, és a zsineget belemeríti a vízbe. 
Annus nem félt a kandúrtól, tizenkét éves volt felnőtt nagylány − csak sokat tűnődött rajta. Mikor élt vajon, mikor baktatott végig az utcán, ami tőle kapta a nevét. Néha vállára vetett horgászbottal járt a kandúr, máskor hóna alá kapta a szerszámot. 
Mikor élt vajon, vagy talán ma is él? Annus szerette volna látni és szerette volna megkérdezni az ucca embereit, ismerik-e? Nem kérdezte meg, mert nem volt velük elég jóba, és különben is mogorvák voltak, dörmögők. Nem kérdezett meg senkit, de este, elalvás előtt a kandúrra gondolt, és valahogy ez volt az első otthonos, barátságos fogalom az idegen város riasztó életében. A kandúrt lehetett érteni, sokkal jobban, mint a sebes szavú, mozgékony arcú embereket, akik mások voltak, mint a hazai emberek, mások és furcsák. A kandúr kandúr volt itt is. 
Pedig ekkor még nem is a halászó macska uccájában laktak, hanem a Rue de la Huchette-i kis szállóiban. De az ablakuk pontosan a kis köz bejáratára nézett, és ha a partra szaladtak ki, vagy félénk városi kalandozásokból hazafelé tartottak, rajta keresztül vették az útjukat.”