Csodálatos ajándékkal lepett meg családom a minap. Mondanám, hogy ritkán lelkesedek ennyire tárgyakért, de ez nem igaz: rajongok a szép dolgokért. Ám ez alkalommal nem a külcsín, hanem a belbecs ragadott magával. S ha önök, kedves olvasók, azt hiszik, hogy a születésnapi ajándék gyanánt érkezett, két békésen üldögélő gorillát ábrázoló könyvtámasznak nincs belbecse, hát nagyon tévednek. Többet jelentenek ezek a majmok, mint gondolnánk. Nekem többet: az emberi lét lényegéről beszélnek. 

Kép forrása

Íme az ember!
Sokan hiszik és sokáig hittem magam is, hogy emberi létünk valahol az animális és spirituális síkok között mozog, állati ösztön és isteni lélek kettősségében hömpölyög, míg egy szép napon a tudomány tükréből rám nem mosolygott majom-énem. Desmond Morris csupasz majma, Jared Diamond harmadik csimpánza és sok hasonló kötet mondja el nekünk: mi emberek tulajdonképpen majmok vagyunk, okos majmok. A genetikai távolság köztünk és a többi csimpánz között annyira csekély, hogy ha más állatoknál ilyen minimális különbséget tapasztalnak a kutatók, akkor nem szívesen beszélnek önálló fajról, legfeljebb alfajról, fajtáról. Úgy tűnik, nem is majomfaj az ember, hanem inkább csimpánzfajta. 
Hogy – szemben legközelebbi rokonaival – az ember mégis létrehozta a különleges kultúráját és civilizációját, az valószínűleg annak köszönhető, hogy az ember a maga kulturális teljesítményeit meg tudta őrizni és tovább tudta adni. Így nemzedékről nemzedékre mind szélesebb alapra, egyre erősebb kulturális építményt húzhatott. A nyelv megjelenése, az írás feltalálása és az írásbeliség elterjedése, végül a könyvnyomtatás leleménye volt az a három emeltyű, amely az ember szellemi életét exponenciális pályára állította. 

Kép forrása

A gondolatcsere ősrobbanása
Hadd időzzek a könyvnyomtatásnál egy bekezdésnyi ideig! Nemcsak azért, mert majmaim voltaképpen könyvtámaszként szolgálnak, de azért is, mert a könyvek által olyasvalami vált rendszerré, ami korábban csak szórványosan fordult elő. 
A könyvek és a könyvek tömeggyártása ugyanis a hosszan és alaposan kifejtett gondolati egységek megvitatását tette lehetővé. A könyv az emberi gondolatot a legteljesebb módon tudja megragadni, alkalmas újszerű kérdések felvetésére, az ezekkel összefüggő pozitív állítások megfogalmazására és bizonyítására, a lehetséges kritikák cáfolására, s esetleg arra is, hogy a kiinduló pozitív állításokkal kapcsolatos nyitott kérdéseket feltegye. Mindezt előadni élő beszéddel sok órányi feladat, kéziratos könyvben közzé tenni pedig meglehetősen bizonytalan vállalkozás, hiszen kevés az esély arra, hogy a kódex eljusson a megfelelő (vitapartnerként számba jöhető) olvasókhoz. 
A könyvnyomtatás azonban óriási gondolati egységek cseréjét, vitáját hozta el. Mondjuk úgy, a gondolatcsere minőségi ugrását teremtette meg. Az okos majom szellemi horizontja fantasztikusan kinyílt, megértése radikálisan megváltozott. Az én két majmom tehát két olyan alak, akik hátukat a – könyvekben testet öltő – civilizációnak vetik. Ecce homo.  

Kép forrása

Önfeledt örömök
Azután itt van még az a szerethető tény, hogy majmocskáim, feketék, mint az ördögök. A szőrös emberalak, az erdei ember – legyen akár Gilgames barátja, Enkidu, vagy a görög mondavilág szatírja – a mi keresztény kultúránkban az őseredeti természetességet képvisel, a piknikus örömöket, az evés, ivás, szerelmeskedés vidám hedonéját. Nem véletlen, hogy az ókori faunokból ördögfiókák lettek, akik mindenféle földi élvezetre csábítják a keresztény lelkeket. 
S így e majmocskákban ölt testet számomra minden luciferi jellem, mely unja „a második helyet, Az egyhangú, szabályos életet, Éretlen gyermek-hangú égi kart, Mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.” Mely küzdést kíván és diszharmóniát, „új erőt szül, új világot ád...” 
Így lesznek könyves majmocskáim a luciferi tudás, és a páni életöröm egységes szimbólumává, olyasvalamivé, ami az élet teljességét, szépségét, gazdagságát tükrözi.  
És végül az én fejemben még annak is van jelentősége, hogy majmocskáim párban őrzik könyvespolcomat. Mostanában rákaptam a tizennyolcadik századi bölcselőkre, akik egyfolytában azon polemizálnak, vajon miféle lény az ember: eredendően jó, kit a civilizáció ront meg, vagy épp fordítva, eredendően rossz, kit a kultúra tesz elviselhetővé? Egyedül az okos Hume jön rá, hogy se nem jó, se nem rossz, hanem főképpen társas. Azaz embernek és kultúrájának szembeállítása eleve feltehetetlen felvetés. Nincs olyan létformája az embernek – lássuk akár csimpánzfajtának, akár civilizációtól megrontott nemes vadembernek, akár a kultúra csúcsaira jutott csodás szellemnek – amelyben egyedül lehetne. Az emberek egymást teszik boldoggá, s ehhez legalább ketten kellenek.