Csehik - áldozatra várva - mindig magányosan ült a menzán, magába mélyedve kanalazta a rettenetes, ízetlen, hideg, liszttel felpumpált főzeléket, a borzalmas mócsingokat, fonnyadt csirkét. Alanyi költő volt, rémes verseket írt, rémes regényeket vetett papírra, s mindezt oly fölénnyel adta elő, mintha egyenesen Tolsztoj Leó, Fedor Mihajolvics Dosztojevszkij, vagy éppen Ernest Hemingway tisztelte volna meg a Bölcsészkar diákseregét.

Kép forrása

Csehik közel két méteresre nőtt, a válla mint a szekrény, valószínűtlenül kék szeme vérfagyasztóan villogott a világra. Vadállatnak született. Erre mondják a klasszikusok, ha ráköp valakire, menten meghal. 
Szerencsétlenségemre, egyszer engem pécézett ki magának. Abban a pillanatban elveszett ember vált belőlem. A végzetes napon is némán mángorolta az iszonyatos főztöt, de rohantam - a kis Sánta, Tábor és két nagyfenekű bölcsészlány várt a Bajtárs kocsmában - s véletlenül lehuppantam a Csehik melletti székre.
Egy köteg papírlap volt a kezében, levest kanalazott, rám nézett és csak ennyit mondott:
-Kész!

-Mi? - kérdeztem.

-A kisregény - válaszolta. -Gyere, felolvasom neked. Te leszel az első, aki meghallgathatja. Megtörölte a száját, fölém tornyosult, aztán ellentmondást nem tűrően intett a fejével:
- Mehetünk.
Apró szobát bérelt, nem messze az egyetemtől, épp csak ágy, szék, meg egy apró asztalka fért el benne. A díványra ült, szamárfüles füzeteket vett elő egy vulkánfíber bőröndből, én a széket foglaltam el. Csak az ágyon keresztül menekülhettem, de erre esélyem sem volt.

Monoton hangon olvasni kezdett és - olykor - a szeme sarkából rám lesett, hogyan fogadom a tengernyi mondatot. 

Álmosító délután volt, többször is eszembe jutott a kis Sánta, Tábor és a két nagyfenekű bölcsészlány.
Csehik rendíthetetlenül olvasta a hihetetlenül unalmas történetét egy Mihály nevű pasasról, aki mindenfelé mászkál, teng-leng, s nem találja helyét. Órák teltek el, menekülésre semmi esély, és még néhány súlyos füzet egyensúlyozott a kezében. Letette az egyiket, a másikért nyúlt, amikor megszólaltam:
-Bocs, egy pillanatra, kimennék.
-Persze, menj csak.
Az előszobában az ajtóhoz osontam, és amennyire csak tudtam, halkan betettem magam mögött. A lépcsőházban kezdtem rohanni, egyenesen a Bajtárs kocsmába. Még ott ültek, sőt, odacsapódott hozzájuk a hülye Gyóni, meg egy másik ismeretlen lány. Mondtam nekik, hogy elkapott a Csehik és felolvasta élete fő művét. Kiderült, nem én voltam az első: a kis Sánta, Tábor és a hülye Gyóni is meghallgatta Mihály történetét, de végig.
-És ki nyer a végén? - kérdeztem idétlenül.
-Szerintem baromi jó, hol vagy te tőle, én nem ízetlenkednék ezzel - mondta a kis Sánta, a hülye Gyóni meg bólogatott: 
-Számíthatsz egy jó verésre, ha elkap. Naná, hogy megpofoz, de az is lehet, megöl.
Egy hónapig nem jártam a menzára, az egyetemet messze elkerültem, Gondoltam, megnyugszik, vagy észre se vesz a magasból.
Végül sajnos észrevett, és nem volt menekülés. A vállamra tette súlyos kezét, intett fejével, s elindultunk. Az ágyra ült én a széken foglaltam helyet, s már mondta is:
„Mihály a viharos szélben, gyors mozdulatokkal felvonta az orrvitorlát, aztán a fővitorlát, majd a kormánykerékhez lépett. Észrevette, hogy rosszul rögzítette a kötelet ezért leengedte a vitorlát és ismét megkötötte, leült a kormány mögé és nézte a zúgó habokat. A távolban hegyek kéklettek. Még mindig elégedetlen volt a munkájával és újra a kötélhez lépett.
Vihar közeledett, Mihály biztosra akart menni és újra megnézte a köteleket...”