Eugène Ionesco (1909. november 26.−1994. március 28.) drámái két, jól elkülöníthető korszakba sorolhatók. Míg A kopasz énekesnő (1950), Különóra (1951), A székek (1952) a kicsinyes, rutinszerű polgári életmódot, ezzel párhuzamosan a kommunikáció megszűnését és magának a nyelvnek a felbomlását állítják pellengérre, valamennyi hagyományos színházi kelléknek szamárfület mutatva, addig az önéletrajzi ihletésű darabok súlyos tartalmuknak megfelelően formailag és nyelvileg is visszatérnek a hagyományos színház mindenki számára érthető jelrendszeréhez: Az ingyenélő (1958), Rinocéroszok (1962), Haldoklik a király (1964), A légbenjáró (1964). Ionesco drámai világában a társadalom magatartása egy mechanikus játékká silányul, ahol minden deformálódik, minden a zűrzavar, a káosz világába merül. 

Kép forrása

Az angol falióra tizenhét angol órát üt – A kopasz énekesnő.
A Notes et contre-notes bejegyzése szerint Ionesco 1948-ban, mielőtt A kopasz énekesnőt megírta, nem akart drámaíró lenni, csupán angolul szeretett volna tudni: „A következő történt: hogy megtanuljak angolul, kilenc vagy tíz éve, vettem egy francia-angol kezdő nyelvkönyvet. Hogy megtanuljam könyvem mondatait, lelkiismeretesen lemásoltam azokat. Figyelmesen újraolvasva a mondatokat, nem az angol nyelvet, hanem meglepő igazságokat tanultam meg: hogy például a hétnek hét napja van, a padló lenn, a plafon fenn van.”
A kopasz énekesnőt Ionesco „ellendarabnak” nevezte. Ez önmagában is jelzi a hagyományos színház megkérdőjelezését. A darab címéről érdemes annyit megjegyezni, hogy a műben egyáltalán nincs énekesnő, se kopasz, se dús hajú. Van ellenben két házaspár, Smithék és Martinék, a lehető legangolabb emberek, azután van egy szobalány, Mary, aki bejelenti a vendégeket. Azután csengetnek, de senki sincs az ajtónál, ám megjelenik a tűzoltó parancsnok, aki elbújt az ajtó mögött. Miután közli, hogy szívesen leveszi a sisakját, de leülni nincs ideje, leül, de nem veszi le a sisakját. A semmitmondó párbeszédek során szó esik még Bobby Watsonról, akinek mindegyik rokona Bobby Watson. 
A darab látszólag a klasszikus színházban megszokott polgári otthonban kezdődik. (Ne feledjük el, hogy nemcsak a polgárság, de a hagyományos színház karikatúrája is a mű!) Az angol úr újságot olvas, az angol hölgy pedig zoknit stoppol. Hirtelen váratlan momentum zavarja meg az idillt: az angol óra tizenhetet üt. A néző ettől kezdve felkészülhet arra, hogy ami itt történni fog, az a legkevésbé sem a normális angol időtöltés lesz, helyesebben az lesz, csak ahogyan Ionescótól megszoktuk, minden felnagyítva, minden ad abszurdum túlozva. 
Ionesco rögtön a darab elején a gúny tárgyává teszi a polgári családot. A szerzői utasítás, majd Mr. és Mrs. Smith párbeszéde csupa sztereotípia: „Angol polgári család lakása, angol karosszékekkel. Hűvös angol este, Mr. Smith angol úr, angol karosszékben, angol papucsában, angol pipáját szívja, s angol újságot olvas az angol kandalló mellett. Angol szemüveget hord, s kis ősz, angol bajuszt visel. Mellette egy másik angol karosszékben Mrs. Smith, angol hölgy, zoknit stoppol. Hosszú angol csend. Az angol falióra tizenhét angol órát üt.” 
„Mrs. Smith: Nocsak, kilenc óra. Megettük a levest, a halat, a szalonnás krumplit meg az angol salátát. A gyerekek angol vizet ittak. Ma jól vacsoráztunk. De csak azért, mert London környékén lakunk, és a nevünk: Smith.” A kopasz énekesnő nyelvezetét az értelmetlenség, az abszurditás, a süketek párbeszéde jellemzi, ami sehová sem vezet. 

Kép forrása

Az aritmetikától a gyilkosságig − Különóra 
Moliére az Úrhatnám polgárban kifigurázza a tudatlan, ám tudatlanságát takargatni kívánó Jourdain urat. Tud latinul ugye? − kérdezi a filozófia tanár. Igen, de tegyen úgy, mintha nem tudnék − válaszolja Jourdain úr. Ionesco nemcsak a tanulót, a tanárt is ugyanúgy pellengérre állítja. De van még egy nagy előd, akinek hőse viszont a Különóra tanárának hatalmi mámorában él. Thomas Mann egyik elbeszélésében, a Mario és a varázslóban Cipolla mester − a fasiszta diktátorok tömegeket megszédítő hatalmának jelképes alakja − hipnotikus képességével forgatja ki a körülötte lévő áldozatokat emberi mivoltukból, és kényszeríti rájuk mágikus akaratát. Ionesco Különórájában a tanár lesz az, aki ugyanezt teszi, azzal a különbséggel, hogy neki ehhez nincs szüksége hipnózisra, ő a szavak erejével hajtja végre bűvészmutatványát. A tanár nevetségessé tételében Bergson A nevetés című könyvének „receptje” szerint jár el: az abszurdig felnagyítja a történéseket és a szereplők jellemvonásait. A tanár egyaránt specialistája a matematikának, a nyelvészetnek, az összehasonlító filológiának, egyszóval minden tudományágnak. 
A darab egy vidéki kisvárosban játszódik, ahol egy tanuló „komplett doktorátust” kíván tenni, ezért felkeresi a tanárt, hogy különórát vegyen. Elkezdődik az elemi matematika és a nyelvtudomány oktatásának zavaros kavalkádja, miközben a szobalány többször próbálkozik megszakítani az előbb félénk, majd egyre dühösebb, idős tanár hatalmi mániája megnyilvánulásainak és dührohamainak sorát. A tanár a teljesen tudatlan lányt sorozatosan megalázza, majd megöli. Miután kiderül, hogy naponta negyven lányt ér el ugyanez a sors, a szobalány beengedi az új tanulót. A különóra a hatalom akarásának és gyakorlásának gyilkos szatírája. A darab végén a tanár önigazolásul mondja: „Nem az én hibám! Nem akart tanulni! Engedetlenkedett! Rossz nebuló volt! Nem tanult!”. A különóra túlmutat a tragikomikus történeten. A tanár hatalomvágya azt sugallja, hogy az emberben mindig ott szunnyad a gonosz, aki egy adott helyzetben aktivizálja magát, és tragédiák lavináját indíthatja el. A darab vége már megelőlegezi A Rinocéroszok lázadását a fasizmus ellen. A szobalány, hogy mentse a tanárt a gyilkosság következményeitől, egy karszalagot tesz annak karjára, amely a szerzői utasítás szerint „lehet horogkeresztes szalag is”. 

Kép forrása

Amikor az emberek orszarvúkká válnak − Rinocéroszok
A nagyközönség Ionescót az általa ellenszínműnek nevezett és felszabadult nevetést kiváltó A kopasz énekesnő szerzőjeként ismeri leginkább. Pedig súlyos témákat is színre vitt. Az előzmények: 1938-ban Ionesco elhagyja Romániát, látva, hogy egyre több barátja csatlakozik a fasiszta vasgárda mozgalmához. Ez az elborzasztó élménye adta a Rinocéroszok alapötletét. 1960-ban a Le Monde újságírójának meséli el: „Mint rendesen, ezúttal is egyéni rögeszméimhez nyúltam vissza. Felidéztem, milyen megdöbbentő hatást tett rám életem során az, amit a közvélemény áramlatának hívhatnánk, a maga gyors fejlődésével és valósággal járványosnak nevezhető ragályosságával. Az emberek egyszerre csak tűrik, hogy valami új vallás, tan, fanatizmus lerohanja őket. Ilyenkor valóságos szellemi mutációnak lehetünk tanúi. Nem tudom, észrevették-e már, de amikor az ember többé nem tudja megértetni magát, akkor az az érzése, mintha szörnyetegekkel állna szemben, például orrszarvúakkal. Bennük van meg a nyíltságnak és a vadságnak a keveréke; a legjobb lelkiismerettel ölnék meg az embert. És az elmúlt negyedszázad során a történelem megmutatta, hogy az ilyen módon átalakult emberek nemcsak hasonlítanak az orrszarvúkhoz, de valóban orrszarvúkká is váltak.”
De a dráma keletkezéséhez nagyban hozzájárult Denis de Rougemont személyes, németországi élménye is, amit a Notes et contre-notes lapjain olvashatunk: „1938-ban az író, Denis de Rougemont Németországban, Nürnbergben volt egy náci tüntetés alkalmával. Elmeséli, hogy a Hitler érkezését váró tömegben találta magát. A hisztéria fokozódott, nyomult Hitlerrel, mint egy áramlat. A mesélő előbb meglepődött ezen a delíriumon. De amikor a Führer egészen közel ért, és a körülötte lévő emberek megfertőződtek az általános hisztériától, Denis de Rougemont dühöt érzett magában (…), talán ez a Rinocéroszok kiinduló pontja.”
A Rinocéroszok mintája kétség kívül Kafka Az átváltozás című novellája. Ionesco Kafkától a metamorfózis váratlan és felfoghatatlan, abszurd motívumát vette át. Mint ahogy egyes mítoszokban, az ember állattá változik, ami megfordítja a civilizáció menetét. 
A Rinocéroszok egyértelműen a román, a német és az olasz fasizmus ideológiájának a leleplezése. Azonban nem lehet leszűkíteni politikai vonatkozásokra. A konformizmus kíméletlen bírálata a tragikum és a komikum eszközeivel. Valamennyi embertelen rendszer bekebelezi előbb a leggyengébb elemeket, majd még azokat is, akik megpróbálnak eleinte ellenállni a minden emberit elsöprő ideológiáknak. Akárcsak Camus, Ionesco is arra figyelmeztet, hogy a történelem során a hatalomnak ez a járványszerűen uniformizáló folyamata bármikor megismétlődhet. 
A Rinocéroszok egy képzeletbeli francia kisvárosban játszódik, ahol váratlanul feltűnik egy orrszarvú. A közösséget felkavarja a látvány, és találgatják, honnan kerülhetett közéjük a vastagbőrű állat. Majd elkezdődik a metamorfózis. Előbb az egyik kishivatalnok, Boeuf − akit neve (ökör) és gyenge jelleme is predesztinál arra, hogy elsőként változzon orrszavúvá − ölti fel a zöldes páncélt. Ezzel rögtön azt is jelzi a szerző, hogy a konformizmus veszélye a gyengéket fenyegeti a leginkább. Ezután egymás után változnak át a lakosok. Egyedül az alkoholista Bérenger áll ellen a járványszerű folyamatnak. Bérenger Ionesco alteregója. Az író, akinek menekülnie kellett a fasizmus elől, újraéli szorongásait, csalódásait barátaiban. Bérenger hajtja végre azt, amit ő nem tudott megtenni.