François Villon ötszázkilencven éve, 1431-ben született, amikor az egyházi törvényszék halálra ítélte Jeanne d’Arcot, és tizenkilenc éves korában máglyán elégették. François Villon már életében legendává vált. Az akasztottak balladájának költője egyike a modern költészet előfutárainak, és ő az első „elátkozott költő”. 

Kép forrása

Cirádás címer nélkül
Villon szegény családban született, amiről így ír a Nagy Testamentumban:
Én koldussorban nevelődtem,
Szegény ember szegény fiának,
Apámnak sem volt pénze bőven,
Sem jó Orace-nak, nagyapámnak,
Gondok, bajok nyomunkba jártak,
Elődeimnek sírkövére, 
Kik már örök nyugtot találtak,
Cirádás címer nincs kitéve. 
(A Nagy Testamentumot Mészöly Dezső fordításában idézem.) 
Villon édesanyja tanulatlan, hívő asszony volt. A Celesztinusok Zárdája mellett élt François-val, aki alig ír gyermekkoráról. Szülőházáról a történészek feltevései alapján tudjuk, hogy egy szegényes, fából vagy vályogból épült, zsindellyel vagy cseréppel fedett házikó volt, olyan, amilyenek a keskeny és sötét utcácskák mentén sorakoztak. A rosszul megvilágított, fűtés nélküli lakások szinte csak alvóhelyként szolgáltak, a párizsiak inkább az utcákon és a tereken töltötték napjaikat. A kis François sem tesz mást: a városban csavarog barátaival, minden utcát, minden cégért ismer. (Akkoriban nem voltak házszámok, a cégérekről lehetett tájékozódni.) 
Amikor Villon eléri hetedik évét, éhínség és pestisjárvány sújt le Párizsra. Ekkor anyja egy távoli rokon, Guillaume de Villon gondjaira bízza fiát. A jómódú, tekintélyes pap és jogtudós sok esetben átsegítette nevelt fiát a legnehezebb helyzeteken is. Guillaume de Villon magiszter volt, a Saint-Benoît-le-Bétourné káplánja. A tudós káplán részesítette fogadott fiát az első leckékben, amelyek a latin nyelvtant és szintaxist jelentik. Hosszú részleteket olvasott fel François-nak a Bibliából, főleg az Evangéliumokból és a párizsi szentek történeteiből. Villon pedig hálás tanítvány volt, a nevelőszülő termékeny talajra hullatta a tudás magvait. Ájtatos egyházi emberek környezetében Villon akaratlanul is magába szívta azt a keresztény kultúrát, amely a zárdák, kolostorok és katedrálisok falai között hagyományozódott nemzedékről nemzedékre. A költő később sok helyütt merít az ekkor felhalmozott tudásából.
Villon és nevelőapja egész életükben kölcsönös szeretetben éltek Guillaume de Villon 1468-ban bekövetkező haláláig. 

Kép forrása

„Tanulatlan”
Egyetemi éveit Villon a párizsi Latin negyedben található Sorbonne elődjének padjai között töltötte. François tizennégy éves, amikor nevelőapja beíratja az egyetemre, ahol két éven át a latin nyelvtannal és logikával foglalkozik. 1449-ben elnyerte a Művészeti Fakultás első fokozatát, ami a mai érettségi bizonyítványnak felelt meg. Sokat idézik a Nagy testamentum alábbi sorait annak igazolására, hogy Villon „egy tanulatlan zseni volt”:
Én Istenem! ha tanulok 
Bolond ifjúságom korában, 
S a jó úton elindulok, 
Most volna házam, puha ágyam,
De míg más ült az iskolában,
Kerültem én, komisz gyerek...
Míg ezt leírom; bánatában 
Szívem majd hogy meg nem reped.
Helyre kell igazítani a köztudatban élő Villon-képet: a „ha tanulok” nem azt jelentette, hogy nem folytatott tanulmányokat, hanem azt, hogy nem szerezte meg a doktorátust, ami nemesi rangot adott volna neki, és ezzel korában a legmagasabb társadalmi helyzetet érhette volna el. Tehát nem arról van szó, hogy nem tanult, hanem abbahagyta tanulmányait. Egyébként a Villon által megszerzett diplomát is csak nagyon kevés társa tudhatta magáénak.
Villonnak tehát van diplomája, de nincs állása. Ekkor a későbbi rossz fiú még békés fiatalember, akinek semmi sem árnyékolja be múltját. Ám 1455. június 5-én, Úrnapján egy verekedés során Villon megöl egy papot. 1456 januárjában egy úgynevezett kegyelmi levelet kap, ami felmenti a gyilkosság vádja alól. A költő folytathatná egyetemi tanulmányait. Ám a rossz társaság, amibe keveredett és hajlamai ezt megakadályozzák. A kocsmák és a bordélyházak törzsvendége lesz. Némi túlzással azt mondhatnánk, hogy ha nem valamelyik bordélyházban volt, egy kocsmában biztosan meg lehetett találni.
1456-ban, még karácsony előtt, Villon és barátai, köztük egy Colin de Cayeux nevű pap, a Petit-Jean becenévre hallgató társuk és egy Dom Nicolas nevű egyházfi kirabolta a Navarrai Kollégiumot, ahol az egyetem teológiai fakultásának pénzét őrizték. Villon 1456 végén elhagyja Párizst és hét hónapig vissza sem tér oda. Maga a költő ennek okát szerelmi csalódásával magyarázza, de sokkal inkább a törvény elöli menekülés készteti a távozásra.

Kép forrása

A Kis Testamentum
Villon a Kis Testamentumot 1456-ban írta. A negyven, nyolcsoros strófából álló, eredetileg Le Lais (Hagyaték) címen szereplő műben „a szerelem börtönéből” akarva szabadulni, a hagyományos hagyaték formájában, ironikus hangvételben adományozza minden vagyonát barátainak és ellenségeinek. Csakhogy mindenki tudja, hogy semmi vagyona nincs, ezért barátai az első perctől kezdve a költő bolondozásának tartják a verseket. 
Jó példa erre a XXV. és XXVI. nyolcsoros, amelyben „három pucér kis porontyról” emlékezik meg: 
De most elfog a szánalom,
S három pucér kis porontyot
Nevez meg az okiratom;
Szegény, árva és elhagyott
Mind a három, csupa rongyok
S ruhátlanok mint a féreg; 
Viseljenek rájuk gondot,
Ne nézzenek így a télnek.
Először is! Colin Laurens,
Girard Gossouyn és Jehan Marceau,
Elárvult mind s vagyontalan,
S annyiuk sincs mint egy kampó.
Vagyonomból kiadandó;
Egy-egy nyaláb vagy négy tallér.
Ehessenek, ami csak jó,
Ha a vénség engem elér! (A Kis Testamentumot Süpek Ottó fordításában idézem.)
Mielőtt Villonnal együtt elfogna bennünket a szánalom a „szegény árvák” iránt, fedjük fel kilétüket. Colin Laurens egy gazdag üzletember, puskapor-, só-, bor- és szövetkereskedelemmel, pénzkölcsönzéssel foglalkozott. Girard Gossouyn öreg spekuláns, aki többek közt sóval kereskedett. Jehan Marceau Párizs egyik leghíresebb és leggazdagabb uzsorása volt, aki családok tucatjait tette tönkre. Azzal a váddal került börtönbe, hogy fegyvereket adott el az angoloknak.

Kép forrása

A Nagy Testamentum 
Legfontosabb művét, a Nagy Testamentumot Villon 1461-ben írta, miután kiszabadult az orléans-i püspök börtönéből és visszatért Párizsba. A költő harmincévesen egy öregember benyomását kelti. Se haja, se szemöldöke, se szakálla. Köhög, majd kiköpi tüdejét: 

"Már szomjúságtól ég a torkom,

S köpök fehéret, mint a vatta"

A 2023 sorból álló Nagy Testamentum szintén többnyire nyolcsoros strófákból áll, szám szerint száznyolcvanötből. Művébe Villon tizenhat balladát és három rondót illesztett be. Ezeket korábbi utazásai során írta, például Charles d’Orléans udvarában.
Az első rész egyfajta napló, amelyben Villon leírja élményeit, bebörtönzését Meung-sur-Loire-ban. A második részben − a Kis Testamentum mintájára – a párizsi társadalom legkülönfélébb rétegei számára szóló örökségeket olvassuk. A Kis Testamentum tisztán ironikus hangvételével szemben az irónia itt keserűséggel vegyül, a gúnyolódást siránkozás fűszerezi.
Az 1461-es év nyarán Villont Meung-sur-Loire-ban Orléans püspöke, Thibaud d’Aussigny börtönbe záratta és megkínoztatta. Azt, hogy a püspök börtöne milyen mély testi és lelki sebeket ejtett Villonon, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Nagy Testamentum első öt szakaszában a költő csak róla beszél. Az első versszakban Thibault d’Aussignyt teszi felelőssé hányatott életéért: 
Már harminc évem elhagyott,
S fenékig ittam szégyenem.
Se bölcs, se bolond nem vagyok;
Kínszenvedés lett életem.
Hogy így kijutott énnekem,
Azt d’Aussigny-nak köszönöm…
(Áldást oszt úton-útfélen,
De még attól nem püspököm!)
A második helyen szeretett édesanyja következik:
Item, hogy a Szűzet köszöntse,
Egy verset írok jó anyámnak –
Miattam folyt el annyi könnye!
Miattam érte annyi bánat! 
Az utolsó vers a Búcsúzó ének. A Nagy Testamentum zárósorainak iróniája alig leplezi mindazt a keserűséget, amit műve megírásakor érzett a költő: 
Itt véget ér testamentumom:
Szegény Villon könyvét lezárja,
Ha megcsendül lélekharangom,
Öltözzetek bíbor ruhába,
Mert mártirom Villon halála:
Szerelmek vértanúja pusztul,
- Esküt tesz két golyóbisára -
Midőn a másvilágra indul.
Leghíresebb versét, Az akasztottak balladáját 1462 decemberében vagy 1263 januárjában írhatta Villon a Châtelet börtönében. A ballada eredetiségét az adja, hogy a halottak fordulnak az élőkhöz a keresztényi megbocsátás jegyében. Az „embertestvérek, még élni tudók” megszólítás erős érzelmi töltése az egész vers meghatározó motívuma. 
A halálra ítélt Villonnak megkegyelmeznek, de tíz évre kitiltják Párizs városából. 1463. január 8-án hagyja el Párizst, ezúttal véglegesen. Ettől az időponttól kezdve semmit sem tudunk róla.