Albert Camus elárulta Algériát?

1958-ban a francia értelmiségi körökben napi téma, hogy miért hallgatott el Camus olyan hirtelen az Algéria függetlenségével kapcsolatos politikai kérdésben, amely közvetlenül is érintette, és amiről 1939-től folyamatosan véleményt nyilvánított. 

Kép forrása

„Felhívás egy fegyverszünetre Algériában”
Az 1954. november 10-én kirobbant algériai függetlenségi háború kellős közepén a francia közvélemény két tábora szakadt. Az egyik az állam véleményét tükrözte, miszerint Algéria Franciaország szerves része, míg a másik tábor az FLN (Front de Libération National=Algériai Nemzeti Felszabadítási Front) függetlenségi harcát támogatta. Ebben a helyzetben az Camus egyik táborhoz sem kívánt csatlakozni: „Úgy döntöttem, hogy ami Algériát illeti, hallgatni fogok és sem balsorsához, sem a róla írt ostobaságokhoz nem teszek semmit. Álláspontom nem változott ebben a kérdésben, és bár megértem és csodálom a szabadságukért küzdőket, undort kelt bennem a nők és a gyerekek legyilkolása.” 
1965. január 22-én az algériai terrortámadások idején Camus Algírba utazik, hogy fegyverszünetet javasoljon abból a célból, hogy véget vessenek a francia és arab civil lakosságot érő erőszaknak és megtorlásoknak. Ebből az alkalomból beszédet mond „Felhívás egy fegyverszünetre Algériában” címmel, amelyben hangsúlyozza, hogy nem mint politikus, hanem mint író jött Algírba. Többször visszatér arra a javaslatára, miszerint egy békés megoldást kellene találni, amely megmentené a civil lakosság életét, mielőtt fokozódnának a véres események. Felvázolja a franciák és az arabok békés egymás mellett élésének lehetőségét, és kifejezi reményét, hogy a különféle etnikumok megoszthatják „szeretetüket ugyanazon föld iránt”, és aggodalmának ad hangot a növekvő terror láttán. „Szabad egyesülést” javasol arabok és franciák között, amit „ugyanannak a földnek fiai közötti lojális együttműködésnek” nevez. Beszédében Camus ugyanazt fejti ki, amit az 1939 és 1958 között publikált cikkeiben megírt. 
Az író ellenfelei mindezt a gyarmatosítás fenntartásának óhajaként interpretálják, mondván: amennyiben Camus nem támogatja Algéria azonnali elszakadását Franciaországtól, a gyarmati rendszer támogatója.  

Kép forrása

Szavakkal harcolt
A tisztánlátás érdekében tudnunk kell, hogy Camus újságíróként és íróként egyaránt állást foglalt korának valamennyi társadalmi-politikai kérdésében. Mivel gyerekkora óta tüdőbeteg volt, 1939-ben nem léphetett be a hadsereg kötelékeibe. A háború befejeztével egyike volt azon kisszámú értelmiséginek, akik elítélték Hirosimát, és állást foglalt a szabad Franciaországban végbemenő tisztogatási akciókkal kapcsolatban is. Újságíróként alkalma volt lelepleznie az algériai arab és kabil népesség nyomorát. 1939-ben nagy éhínség dühöngött Kabiliában. Camus, akit az Alger Républicain című haladó napilap küldött az Algéria északi részében lévő hegyvidéki régióba, egy sor cikkben valóságos vádiratot szerkeszt a gyarmati rendszer ellen. Iszonyattal nézi a szemétkosár felett kabil kutyákkal marakodó rongyos gyermekeket, s hogy hány diák ájul el az éhségtől az iskolákban. A nyomor és a kétségbeesés legmélye tárul fel előtte. 
A hidegháború idején cikkeiben egyaránt hevesen támadja a kommunizmust és a kapitalizmust. Az algériai háború kitörésekor egyike azoknak, akik állást foglalnak ebben a kényes ügyben. 
Az 1956. október 23-án kitört magyar forradalom után Albert Camus az, aki a legkövetkezetesebben és a leghatározottabban, minden fórumon kiállt „a magyar ügy” mellett. 1957 októberében írta megrendítő hitvallását A magyarok vére címmel. „A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, − még közvetve sem – igazoljuk a gyilkosokat.” – írja. Erről részletesen írtam a Könyvkultúrában A magyarok vére című cikkemben.

Kép forrása

Az ambivalens algír
Algéria helyzete volt az Algírban született Camus számára a legmegrendítőbb probléma, Algéria ügyének szentelte legtöbb energiáját. Az algériai krízis az ötvenes évek elején a francia lapok legfontosabb témája volt. Mindenki Camus reagálására várt, két okból is: ekkor Camus az értelmiségi és egyetemista körökben mérvadó gondolkodónak számít, másrészt mint algériai francia, már novelláiban kinyilvánította zsigeri kötődését szülőföldjéhez. Természetes, hogy újságíróként azonnal elmondta véleményét az algériai konfliktussal kapcsolatosan. Hitelességét megalapozta, hogy Algériában élt, az ottani franciák és arabok között. Ugyanakkor állást foglalni az algériai konfliktusban a legnagyobb teher volt számára. Feleségének, Francine-nak mondta: „Számomra ez minden ébredéskor a mellemre nehezedő teher.” Az algériai franciák és arabok konfliktusát mély fájdalommal éli meg, tudja, hogy „korának leglényegesebb kalandjáról van szó”. A tenger és a Nap szerelmese mindenkinél jobban ragaszkodik szülőföldjéhez, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy ez az ország az igazságtalanságok országa. 
Ahogyan Camus életrajzírói mondják, számára ez egy nehéz harc a szív és az értelem között, ami állásfoglalásait sokszor ambivalenssé teszi. Ez az ambivalencia nyilvánul meg az arab önállósági követelések ügyében. Ezeket egyrészt teljesen legitimnek tartja, másrészt nem ért egyet az „arab nép” koncepcióval. Természetesen elítéli azokat, akik megvetéssel viselkednek az arabokkal szemben. 1956-ban mondja: „Ennek a földnek, ahol a közigazgatás francia, azaz Párizsé a felelősség, az a sajátossága, hogy botrányos igazságtalanság és nyomor uralkodik.”  Felháborodik az algériai parasztokat nyomorban tartó gyarmatosítók magatartásán. Ugyanakkor, amikor a valódi problémákat a gyarmatosítók visszaéléseiben, az igazságtalanságban és a nyomorban látja, nem magát a gyarmatosítást ítéli el. Nem ért egyet azokkal, akik azt mondják, hogy „Algéria Franciaország”, de nem ismeri el az arabok egyenlőségét a franciákkal. Nem áll azok mellé, akik a muzulmánok számára szavazati jogot adnának. 
Amikor elveti az „algériai nemzet” koncepciót, Camus emlékeztet arra, hogy az algériai populáció több etnikumból tevődik össze, ami a több évszázadon át tartó migráció eredménye, és ennyi erővel valamennyi etnikum jogot formálhatna az „algériai nemzet” megnevezésre. Azt is felhozza érvként, hogy figyelembe kell venni a franciák jelentős számát és azt, hogy ugyanúgy őslakók, mint az arabok: „Algéria két népének (franciák és arabok) egyforma joga van az igazsághoz, egyforma joga megőrizni hazájukat” – mondja. Azt is kifejti, hogy Algéria gazdasági függetlensége egy illúzió: „Hozzá kell tenni, hogy egy tisztán arab Algéria nem érhetné el a gazdasági függetlenséget, ami nélkül a politikai függetlenség csupán ámítás”. Gondolatmenetét azzal folytatja, hogy ami Algériát illeti, a nemzeti függetlenség pusztán egy érzelmi megfogalmazás. Sohasem volt algériai nemzet. A zsidók, a törökök, a görögök, az olaszok ugyanolyan joggal követelhetnék ennek az új, virtuális nemzetnek az irányítását.
Camus nem tudja elképzelni Algéria jövőjét, csak abban az esetben, ha a két nép egyesül: „Minden más politika nem csupán franciák és arabok felesleges halálához vezetne, de mélyítené az arab magánt és a francia magányt és a két nép szerencsétlenségét.” – írja 1958-ban.
Mindezért az algériai nacionalisták és az európai szélsőségesek is támadták. Ennek egyik oka az volt, hogy Camus Az idegen című regényében nem adott nevet a meggyilkolt arabnak. 

Kép forrása

A kollektív tudatalatti
Pierre Nora, neves francia történész 1961-ben, az algériai háború legdrámaiabb szakaszában publikálta a Les Français d’Algérie (A franciák Algériában) című kötetét. A könyv második kiadása Jacques Derrida, posztmodern francia filozófusnak a szerzőhöz intézett levelével jelent meg. Pierre Nora feltevése szerint Camus azzal, hogy Meursault-val egy név nélküli arabot gyilkoltat meg, az algériai franciák kollektív tudatalattiját fejezi ki. Ez a „kollektív tudatalatti” azt jelenti, hogy Meursault tette az algériai franciák ki nem mondott vágyát valósítja meg. Jegyezzük itt meg, hogy ezt a véleményt Derrida is osztja. Lényegében ugyanezt fogalmazza meg az újságíró Bélaïde Abane is egy Camus ellen írt pamfletjében, amelynek címe Camus: Entre la mère et la justice (Camus: Az anya és az igazság között). A cím arra a vádra utal, amely szerint Camus elárulta Algériát, amikor anyját a haza elé helyezte Nobel-díjának átvétele utáni sajtótájékoztatóján.
A könyv bevezetőjében a szerző idézi az új regényhez lazább szálakkal fűződő algériai író, Kateb Yacine ironikus szavait: „Jobban kedvelem Faulknert, aki helyenként rasszista, de egyik hőse egy fekete, mint Camus-t, aki ugyan gyarmatosítás elleni jelszavakat hangoztat, ám akinek műveiből hiányzanak az algériaiak.” Bélaïde Abane szavai szerint Camus sohase tudott megszabadulni „gyarmati tudatalattijában mélyen gyökerező primer reflexeitől”. A neves francia filozófus, Raymond Aron, 1958-ban L'Algérie et la République (Algéria és a Köztársaság) című könyvében azt írja, hogy „Camus nem képes túljutni a jó szándékú gyarmatosító álláspontján.” 
Algéria 1962-ben elnyerte függetlenségét. Ennek ára kétszázötven-háromszázezer halott és száz-százhúszezer sebesült algériai, valamint huszonötezer francia halott volt.