Gustave Flaubert 1821. december 12-én született a család második fiúgyermekeként. Apja a roueni kórház igazgató-főorvosa volt. Gustave, követve az atyai akaratot jogot hallgatott, de az irodalom jobban érdekelte. Mivel öröksége függetlenséget biztosított számára, az irodalomnak szentelhette életét. Olaszországi, egyiptomi és kis-ázsiai utazásai után Rouen mellett telepedett le, és valóságos remeteként dolgozott első regényén, a Bovarynén, melyről ma szó lesz, és amiért „erkölcstelenség” és „a vallásos érzés megsértéséért” perbe fogták. Főbb művei: Bovaryné (1857, Szalambó (1862), Érzelmek iskolája (1862), Szent Antal megkísértetése (1874), Bouvard és Pécuchet (1881).

Kép forrása

Ez a könyv megöl engem
Flaubert 1851 és 1856 között öt éven át dolgozott a világirodalom egyik legismertebb művén, a Bovarynén. A tényfeltáró újságírók módszerességével gyűjtötte anyagát. Két megtörtént eset volt fő forrása. Az egyik: 1848-ban Eugène Delamare egy normandiai kis faluban feleségül vett egy tizenhét éves lányt, aki jelentős adósságok felhalmozása és egy szerelmi kaland után arzénmérgezésben halt meg. A másik: Flaubert egyik barátja, James Pradier szobrász feleségének, Louise Pradier-nek szerelmi kalandjai és pénzügyi botrányai.
Saját megemlékezései szerint Flaubert tízszer is átírta ugyanazt az oldalt, mert azt vallotta, hogy „egy jó prózai mondatnak olyannak kell lennie, mint egy verssornak, megváltoztathatatlannak, ugyanolyan ritmusúnak, hangzásúnak”. 
Hogy minél hitelesebben írja le hősnőjének arzénnal történő öngyilkosságát, apja kórházában tájékozódott a méreg hatásáról. Bármennyire hihetetlennek tűnik, az író maga is átélte az általa leírt arzénmérgezést. „Ez a könyv megöl engem. (…) amikor Bovaryné megmérgezését írtam, olyannyira éreztem a számban az arzén ízét, olyannyira mérgezett lettem magam is, hogy egymás után két gyomorrontásom volt, mert az egész vacsorámat kihánytam.”

Kép forrása

Csupa aljasság, középszerűség
„Gustave Flaubert az 1848 utáni illúzióvesztett korszak, az eseménytelenség, az unalom, a mozdulatlanság ábrázolásának nagy regényírója” − mondja Jean Rousset francia kritikus. Babits szerint a Bovaryné „voltaképp házasságtörési regény, amilyenből nemsokára műfaj lesz, sőt legfőbb és szinte egyetlen műfaj.” Már az alcím – „Moeurs de province” (Vidéki erkölcsök) – sejteti, hogy a regény nem pusztán egy romantikus asszony története, hanem a vidéki élet monotóniájának rajza, amely a kor jellemző vonásait sűríti: az író által megvetett kispolgárok típusokká válnak, Bovaryné életrajza az egész Lajos Fülöp uralkodása alatti polgárosodó kor – Flaubert szavaival élve − az „aljasság és középszerűség” krónikájává tágul. Az író szerint Bovaryné „olyan nő, akinek hamis a költészete, hamisak az érzelmei, olyan nő, amilyet lépten-nyomon láthatni”. Amikor a mű megjelent, legalább „húsz francia faluban szenvedett és sírt egy-egy szegény Bovaryné”.
A szigorúan kronologikus sorrendben elbeszélt történet hiteles környezetrajzot ad az 1830-40-es vidéki Franciaországról, az emberek kiábrándultságáról és butaságáról. A külvilág eseménytelenségével szemben a szereplők (főként Emma) belső történéseinek elmélyült elemzése áll. Flaubert állítása szerint célja az volt, hogy minél inkább sűrítve vesse papírra Charles és Emma életútját.
A regényben jellemzőek a beszélő nevek: Bovary (francia: bovin, boeuf - ökör); Justin (francia: Juste - igaz); Lheureux (francia: heureux - boldog); a Homais név pedig utal az homme - ember, és az Homéopathie - homeopatia szavakra.

Kép forrása

Szeretett volna valamely régi várkastélyban élni
Charles Bovaryval kötött házassága előtt Emmának vajmi kevés tapasztalata van az élet valóságáról. Tizenhárom éves kora óta egy roueni kolostorban nevelkedik. „A kolostorban eleinte nemcsak hogy nem unatkozott, hanem ellenkezőleg, igen kellemes otthont talált; a kedves testvérek, hogy szórakoztassák, gyakran átvitték a kápolnába, ahová a refektóriumból hosszú folyosó vezetett. A szünetek alatt nem igen játszogatott, de annál jobban tudta a katekizmust, s mindig ő volt az, aki a leghamarább tudott megfelelni a főtisztelendő úr fogasabb kérdéseire.” 
A kolostori élet és olvasmányai révén Emmából egy álmodozó, minden realitástól távol álló felnőtt lesz: „Szeretett volna valamely régi várkastélyban élni, mint azok a hosszú ruhaderekat viselő, sápadt várkisasszonyok, akik lóherealakú kereszttel díszített, csúcsíves ablakok alatt a kőpárkányra könyökölve, s állukat a jobb kezükre támasztva töltötték napjaikat, egy életen át lesvén, hogy mikor kerül elő a messzeségből az a fehértollú lovag, aki fekete lovon vágtat feléjök.” Az első fiatalember, akivel Emma találkozik, Charles Bovary, a városka orvosa. Amikor a férfi megkéri kezét, igent mond, anélkül, hogy számot vetne érzelmeivel. Csakhamar rá kell döbbennie, hogy Charles szöges ellentéte romantikus álmai lovagjának.
Férjének egyre több rossz tulajdonságát fedezi fel Emma: „Napról-napra jobban bosszankodott rá; néha alig tudott ránézni. Charles idővel tűrhetetlen szokásokat vett fel; evés után a nyelvével tisztította a fogát; ha tovább is az asztalnál ültek, szétvagdosta a kiürült üvegek dugóit; a levest rémségesen hörbölve ette; s ahogy elkezdett hízni, a szeme, mely amúgy is kicsi volt, szinte eltűnt arcának a pöffedtsége mögött.” 

Kép forrása

Egész léte a hazugságok szövedéke lett
Az asszony egyre jobban elhagyja magát, rosszullétek fogják el. Férje orvoshoz viszi, aki levegőváltozást javasol. A házaspár egy mezővárosban, Yonville-ban telepedik le. Emma ekkor már terhes. Azt hiszi, ha elköltöznek, minden megoldódik, de ahogy ez előre várható volt, csalódnia kell. Emmának gyermeke születik. Úgy érzi, egész életének sivárságáért egy fiú kárpótolná, ám mikor megtudja, hogy leánygyermeknek adott életet, elájul. A kislányt dajkaságba adja, így napjai továbbra is unalmasan, cél nélkül telnek. 
Később, mint azt tudjuk, szövevényes érzelmi kalandokba keveredik Léon Dupuis-vel, a segédjegyzővel és a földbirtokos Rodolphe Boulanger-vel. „Ettől fogva egész léte a hazugságok szövedéke lett, mint valami fátyollal burkolta be szerelmét, hogy elrejthesse.”
Ábrándjai megvalósításáért Emma óriási adósságokba keveredik, mindenét elherdálja. Adósságait Emma nem tudja kifizetni, Lhereux, az uzsorása felszólítja, hogy fizesse meg a nyolcezer frank tartozását, vagy mindenét elárverezik. Kétségbeesésében volt szeretőihez fordul. Mind Léon, mind Rodolphe elutasítja, nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. Homais patikájából arzént lop, s megmérgezi magát. Agóniája közben rájön, hogy egyedül férje volt az, aki igazán szerette. Charles Bovary is nagyon hamar követi Emmát a halálba, míg kislányuk elhagyottan egy gyárban keresi meg kenyerét.

Kép forrása

Realizmus a Bovarynéban
A valószerű, részletező leírásokban bővelkedő regény cselekménye – a realista hagyományoknak megfelelően – pontosan elhelyezhető térben és időben. Rouenra és környékére szűkített a regénytér: (a kitalált) Tostes, majd Yonville – „afféle mezőváros nyolc mérföldnyire” a megyeszékhelytől, amellyel Hivert postakocsija, a Fecske köti össze napi járattal – hiteles környezetrajzával maga a vidéki Franciaország. (Emma csak Rouenig jut el, bár Párizsról, Itáliáról, Svájcról ábrándozik.) A cselekmény az 1830-40-es években játszódik, Charles biográfiájának megfelelően pontosan követhető az idő múlása (négy évig lakik Tostes-ban, tizennégy hónapig tart első házassága özvegy Dubucnével; Emma negyvenhárom napig fekszik ideglázban, Léont Rouenban három évi távollét után látja viszont, Rodolphe-ot szintén három év elteltével La Huchette-ben).
Flaubert bizonyos tekintetben a társadalmi regény hagyományát folytatja, amikor a cselekményt időben és térben is gondosan elhelyezi, a valószerűség követelményéről pedig egy pillanatra sem mond le. Hősei is társadalmi típusok képviselői, akik aprólékosan megrajzolt környezetben élnek. Ezek a figurák ugyanakkor kisszerűek. A tér, amelyben mozognak, rendkívül szűkös (tulajdonképpen Rouen közvetlen környéke), világuk teljességgel hétköznapi. Ugyanakkor Flaubert ezzel eltávolodik Stendhal és Balzac regényeinek világától, és az elsők közt emeli be a mindennapok drámáit az irodalomba.
A regény hatása óriási volt: a Bovarynét ma is a 20. századi regénytípusok egyik legfontosabb előfutáraként tartjuk számon.