Jean-Paul Sartre briliáns eszű, kimagasló képességű tanuló volt. Érettségije után a tudósképző École normale supérieur hallgatója, majd filozófiából első lett Franciaország agrégationnak nevezett, legnehezebb versenyvizsgáján. Egyszer mégis megbukott botanikából és antropológiából. No, nem tanulmányai során, hanem Az undor című regényében.

Kép forrása

„A gesztenyefa gyökere voltam.” - Jean-Paul Sartre
Jean-Paul Sartre legismertebb és legolvasottabb műve az 1938-ban megjelent Az undor című regénye. A könyv első kiadásában a hátsó borítón található szövegben Sartre maga is összefoglalja a regény tartalmát: „Miután hosszú utazásokat tesz, Antoine Roquentin letelepedik Bouville-ban, kegyetlen, tehetős emberek közé. Az állomás mellett lakik, kereskedelmi ügynökök szállodájában, és egy 18. században élt kalandorról, Rollebonról ír doktori értekezést. Munkája során gyakran látogat a városi könyvtárba, ahol barátja, az Autodidakta, egy humanista ember úgy képezi magát, hogy betűrendben olvassa a könyveket. Este Roquentin a „Rendez-vous des Cheminots” egyik asztalánál egy lemezt hallgat: – mindig ugyanazt – Some of these days. És időnként a bisztró tulajdonosnőjével felmegy egy első emeleti szobába. Anny, az asszony, akit szeretett, négy éve eltűnt. Elváltak egymástól; Roquentin most apránként elveszíti múltját, minden nap egyre jobban belesüllyed egy különös és zavaros jelenbe. Nincs már értelme életének: azt gondolta, szép kalandjai voltak, de csak „történések” vannak. Rollebonba kapaszkodik: a halottnak kell igazolnia az élőt.
Ekkor kezdődik igazi kalandja, egy minden érzetének átható és kissé viszolyogató metamorfózisa; ez az Undor, ami hátulról megragadja az embert, és azután egy langyos időpocsolyában lebegünk. Roquentin kószál az utcákon, végeérhetetlenül, érthetetlenül. És akkor, a tavasz első napján, megérti kalandjának értelmét: az Undor maga a Létezés, ami kirajzolódik – és ez a Lét nem szép látvány […]” 
A legnevezetesebb hely Az undorban a park (le Jardin public), ahol Roquentin felfedezi az abszurd életérzést, és ahol azonosítja magát a gesztenyefa gyökerével. Ez a park Le Havre közepén terül el. A kéthektáros Le square Saint-Roch a város lakosainak ma is kedvelt pihenőhelye, számos fa- és virágfajtával, szobrokkal és a boldog békeidőket felidéző zenepavilonnal. Roquentin többször felidézi a parkot, a padot, „ahol ülni szokott”; ezek közül az említések közül a legnevezetesebb a gesztenyefa-élmény.
Valójában a gesztenyefa gyökere előtt hatalmasodik el Roquentinin a feleslegesség érzése: „Szóval, az előbb lent voltam a parkban. A gesztenyefa gyökere éppen az alatt a pad alatt mélyedt a földbe, amelyen ültem. (…) és akkor minden megvilágosodott előttem.” Ez a megvilágosodás azt jelenti, hogy Roquentin rádöbben arra, hogy minden fölösleges: „Fölösleges: Ez volt az egyetlen kapcsolat, amit fölállíthattam magamban a fák, a rács, a kavicsok között. (…) Fölösleges a gesztenyefa, ott, szemben velem, kissé balra, fölösleges a Velléda-szobor…
És én – én, aki erőtlenül, bágyadtan, szemérmetlenül ültem, emésztettem, és komor gondolatokat forgattam fejemben, fölösleges voltam én is. (…) igen, fölösleges voltam örök időkre.” 

Kép forrása

A Saint-Roche-park 
Ennek a gesztenyefának van egy kevéssé ismert története. Simone de Beauvoir A kor hatalma című önéletrajzi regényében leírja, hogy Sartre levélben kérdezi meg tőle, milyen fa az, ami előtt a parkban ült: „Egy októberi levelében (1931. október 9-ről van szó) elmondta első találkozását azzal a fával, mely aztán oly nagy szerepet játszott a regényben: „Elmentem, hogy megnézzek egy fát. Elegendő, ha az ember a Foch sugárúton benyomja egy szép kis park kapuját, kiválaszt magának egy áldozatot és egy széket. Aztán néz és elmélkedik. A közelben egy óceánjáró tisztjének fiatal felesége azt fejtegette egy nénikének, hogy milyen kellemetlenségekkel jár a hajós mesterség; a nénike megrázta tarkóját, mintha azt mondaná: „Bizony, porszem az ember” Én meg néztem a fát. Nagyon szép volt. Eljövendő életrajzom számára nem átallom idejegyezni a következő két fontos felvilágosítást: Burgosban értettem meg, mi egy katedrális, és Le Havre-ban, hogy mi egy fa. Sajnos, nem nagyon tudom, milyen fa volt. Maga majd megmondja: tudja, olyan kis játékszerek voltak rajta, ha az ember gyorsan meglendíti őket, forognak a szélben; mindenütt kis zöld ágak, ugyanígy mókáznak, s hat vagy hét levél van rajtuk, pontosan így elhelyezve. (Mellékelek egy kis rajzot; várom válaszát.)” Beauvoir a lap alján csillaggal jelölve megjegyzi: Gesztenyefa volt. 
Annak, aki játszott gyerekkorában az úgynevezett ’pörgettyűkkel’ vagy ’helikopterekkel’, amik a juharfa szárnyas magjai, és gyönyörűen, pörögve szállnak a levegőben, a leírás alapján gyanút foghat, hogy talán Beauvoir sem volt otthonosabb a botanikában, mint Sartre. Az egzisztencializmus gesztenyefája nem gesztenye, hanem juharfa. Egyébként a tévedésnek a regény szempontjából nincs jelentősége. 

Kép forrása

„Ők ketten megmenekültek: a zsidó férfi meg a néger nő.”
A zene, a Some of these days dallama valamennyi alkalommal Roquentin feltörő undorérzésének ellenszere. Egy kávéházban már „a torkában érzi” az undort, úgy érzi, hogy az undor „ott van a falon, a nadrágtartón”, mindenütt. Ekkor teteti fel először a hanglemezt. „Odahívom a kiszolgálólányt: „Madeleine, legyen szíves, tegyen fel egy lemezt. Tudja, a kedvencemet: a Some of these days-t.” Hogy nem először hallgatja ezt a zenét, kitűnik a „tudja, a kedvencemet” szavakból. De a következő megjegyzés is erre utal: „Remélhetőleg nem tévedett, s nem a Cavalleria Rusticana nagyáriáját tette fel, mint a minap.” Roquentin pontosítja, milyen zenéről van szó. „Régi ragtime, a refrént éneklik. 1907-ben hallottam először, amerikai katonák fütyülték La Rochelle utcáin.” 
A Some of these days Sartre egyik kedvenc dala volt. Simone de Beauvoir írja A kor hatalmában: „Akárcsak legtöbb fiatal kortársunkat, bennünket is magukkal ragadtak és megindítottak a „negro spiritual” -ok, „munkadalok”, a „blues” -ok. Mindet szerettük, összevissza, az Old Man River-t, a St.-James infirmary-t, a Some of these days-t, a The Man I Love-ot, a Miss Hannah-t, a St.- Louis Bloues-t, a Japansy-t, a Blue Sky-t;” 
Ezt a dalt olyan előadóművészek tették halhatatlanná, mint első előadója, Sophie Tucker vagy Louis Armstrong és Ella Fitzgerald. Számtalan feldolgozásban ismert.
„Még néhány pillanat, és énekelni kezd a néger nő. Elkerülhetetlenül érzem, mert olyan erős a zene szükségszerűsége: semmi sem képes félbeszakítani, semmi, ami ebből a mi időnkből érkezik, ahol már rogyadozik a világ; (…) Az utolsó akkord is megsemmisült. A rákövetkező rövid csöndben érzem, pontosan érzem, hogy itt van, hogy történt valami.
Csönd
Some of these days
You’ll miss me honey.
Az történt, hogy az undor eltűnt.”
Majd később a szövegíróról is szól, „fekete szemöldökű, New York-i zsidóként” említi. A „zsidó férfi” és „a néger nő” egyaránt tévedés Sartre részéről. A dal előadója Sophie Tucker, akit hangja alapján sokan „néger énekesnőnek” tartanak. Nem csoda, ha Sartre is annak vélte, holott ma már tudott, hogy orosz származású zsidó volt, aki 1884-ben, Sonia Kalish néven született Ukrajnában. Hároméves volt, amikor családja az Egyesült Államokba menekült. Sophie apja éttermében kezdett el énekelni. A Tucker nevet férje, Louis Tuck neve alapján vette fel. Később New York-i mulatókban lépett fel, majd szárnyra kapta a siker. 1963-ban musical készült az életéből. 
Sartre gondolhatta, hogy az énekesnő néger. Azt azonban már ő maga találta ki, hogy a dal szerzője zsidó volt. Shelton Brooks nem volt zsidó, ő volt néger. 1886-ban Ontarióban született és bárzongorista lett Chicagóban. Állítólag egy étteremben egy fekete lány szavai ütötték meg a fülét, aki ezeket mondta partnerének: „Some of these days, you’re gonna miss me, honey.” Ebből a beszédfoszlányból született a híressé vált dal, amit Sophie Tucker vitt el a világsikerig, s ami életrajzi regényének is címe lett.
A regény végén még egyszer elhangzik a Some of these days dallama, illetve kétszer. Amikor a lemezről Roquentin „a tű kis krákogását” hallja, ezt gondolja: „a lemez megkarcolódik és elkopik, az énekesnő talán meg is halt már; én hamarosan elmegyek innen, vonatra ülök. De a létező mögött, aki az egyik jelenből a másik jelenbe zuhan, akinek sem múltja, sem jövője nincsen, ezek mögött a hangok mögött, amelyek egyik napról a másikra fölbomlanak, lehámlanak, a halál felé siklanak – e mögött változatlan marad a dallam, ifjú és határozott, akár egy irgalmatlan szemtanú.” És akkor úgy véli Roquentin, hogy a zsidó férfi (a dal szerzője) és a néger nő (a dal előadója) megmenekültek, „megtisztultak a létezés bűnétől.”