1920-ban kezdődött el Párizsban a „les années folles” (őrült évek) évtizede. Két évvel az 1918. november 11-én aláírt compiègne-i fegyverszüneti egyezmény után Párizs a szabadság eufóriájában élt. A művészetek fővárosába özönlöttek a világ minden tájáról a művészek, írók: Chagall, Soutine, Foujita, Man Ray. A Montparnasse kávéházainak olyan törzsvendégei voltak, mint André Breton, Picasso vagy Modigliani. A háború alatt a sajtó a papírhiány és a cenzúra miatt lényegében nem töltötte be hivatását. Az „années folles” idején új lapok születtek, mint a Canard enchaîné, a mai napig egyik legolvasottabb szatirikus hetilap. A baloldali L’Humanité, a jobboldali La Croix pedig megújult tartalommal és megnövelt példányszámmal voltak jelen az újságárusok bódéiban. A társadalom elitje a Côte d'Azur-ön nyaralt, Deauville utcáin ünnepelt, ugyanakkor a társadalom perifériáján élők Párizs külvárosaiban, nyomortanyákon éltek. 

Kép forrása

A nők Párizsa
A húszas években a párizsi nők kedvet kapnak a független élethez. A divatipar pedig addig soha nem látott kreációkkal kényezteti el őket. A divatszalonok aranykorukat élik. A francia nők kétharmada ezekben készítteti el ruháját. A leghíresebb divatdiktátorok: Jean Patou, Marcel Rochas, Jeanne Lanvin és Coco Chanel. Az számít elegáns nőnek, aki vékony, napbarnított. A rövidre vágott hajú lányok térden felüli szoknyát vagy nadrágot viselnek. Coco Chanel bevezeti a „fiús viseletet”, és megszabadítja sorstársait a kényelmetlen fűzőtől. Ezzel egy időben amerikai zenészek, énekesek − akik a szesztilalom és a Ku Klux Klan elől Párizsban találnak menedéket − meghódítják a francia fővárost a jazz, a swing dallamaival. A leghíresebb amerikai nő Joséphine Baker, aki a korszak szexuális szabadságának szimbóluma lesz és híres banántáncával a párizsi kabarék állandó fellépője.   
Josephine Bakeren kívül Mistinguette, francia sanzonénekesnő és színésznő, a Casino de Paris és a Moulin Rouge első számú előadóművésze fémjelzi az „années folles” éjszakai világát. És ne feledkezzünk meg Kiki de Montparnasse-ról sem (eredeti nevén Alice Ernestine Prin), akit „a Montparnasse királynőjének” neveztek. A modell, énekes, táncos, festő, filmszínésznő híres művészek múzsája és szeretője volt, akik közül a leghíresebb az amerikai dadaista és szürrealista képzőművész és fotográfus, Man Ray. 1921-ben történt megismerkedésük után Man Ray hat éven át készítette a lányról az „années folles” legismertebb fotóit, köztük az Ingres hegedűje címűt. 
Man Ray fotóit Magyarországon többször is bemutatták, többek közt a budapesti Ludvig Múzeumban és a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban.
Ám a nők életében bekövetkező változások korántsem jelentették a nők egyenjogúságát. A szüfrazsettek harca ekkor még kevés eredménnyel járt, és számos foglalkozási ág elérhetetlen maradt a nők számára.

Kép forrása

Irodalmi élet a húszas években
Az 1920-as években az irodalmi életet a szürrealista, avantgárd irodalom határozta meg. André Breton, Louis Aragon, Paul Éluard és Robert Desnos a legismertebb szürrealista költők. Pontosan száz éve, 1920-ban jelent meg André Breton és Philippe Soupault magyarra is lefordított Champs magnétiques (Mágneses mezők) című kötete díszkiadásban. Bárhol ütjük fel a könyvet, az automatikus írásmód jellegzetes, minden kontroll nélküli jegyeivel találkozunk: „Ami elválaszt minket az élettől az egészen más, mint ahogyan ez a kis láng fut a mágnesen, mint egy homokos növény. A cilinderekben lévő elektroszkópok aranyleveleiből elszálló sanzonra sem gondolunk, jóllehet társaságokban volt ilyen kalapunk.” (A szürrealizmusról részletesen írtam a Könyvkultúra hasábjain.) 
De nem csupán szürrealista művek születtek ebben az évtizedben. Az „années folles” irodalmi termése rendkívül gazdag és sokrétű. 1921-ben Raymond Radiguet megírja A test ördöge című önéletrajzi ihletésű regényét (magyarul Zigány Miklós fordításában jelent meg), amely a korabeli társadalom értékrendjével szembehelyezkedve botránykő lesz. A regényből Claude Autant-Lara 1946-ban nálunk is nagy sikerrel játszott filmet készített Gérard Philippe főszereplésével. Marcel Proust 1922-ben fejezi be Az eltűnt idő nyomában című monumentális regényét. A kor leghíresebb írónője Colette, teljes nevén Sidonie-Gabrielle Colette, akinek több mint egy tucat regényét fordították le magyar nyelvre. Köztük a legismertebb az 1919-1920-ban keletkezett Cinci, amely egy fiatal férfi és egy korosodó nő szerelmi története. A három „katolikus” regényíró, François Mauriac, Georges Bernanos és Julien Green a huszadik század legnagyobb írói közé tartoznak. Mauriac húszas években írt regényei A leprásnak adott csók (1922), amely meghozta sikerét és az 1925-ben megjelent A szerelem sivataga, amely elnyerte a Francia Akadémia nagydíját. Bernanos az 1920-ban elkezdett A Sátán árnyékában című regényével robbant be az irodalmi közéletbe. A könyv főhőse Donissan atya, aki önmarcangoló elmélkedései során abban is kételkedni kezd, hogy képes-e betölteni papi hivatását. Green valamennyi regényében a mélyen hívő ember viaskodik a bűnnel egy misztikus környezetben. A magyarul is megjelent Adrien Mesurat vagy a Léviathan nem könnyű, de mély nyomokat hagyó olvasmányok. 
Párizs befogadó szellemiségét jelzi, hogy James Joyce Ulysses című regénye, amely mind Amerikában, mind Angliában tiltólistán volt, a La maison des livres nevű párizsi kiadónál jelent meg először 1929-ben. 

Kép forrása

Az „années folles” művészete
1925-ben a párizsi Nemzetközi Díszítőművészeti és Iparművészeti Kiállítás áprilistól októberig csaknem hatmillió látogatónak mutatja be a később art deco-nak nevezett stílust, amely a francia szecesszióhoz nyúlik vissza, és az avantgárd irányzatokból átemelte a geometriai stilizációt vagy a kubizmus festészeti alapjait. 
A húszas évek Párizsának festészetét olyan nevek fémjelzik, mint Pablo Picasso, Salvador Dalí, Francis Picabia vagy Max Ernst. A két legnagyobb természetesen Picassso és Dalí. Picasso folytatja a kék és rózsaszín korszakában festett Harlekinek ábrázolását és kubista festményeinek sorozatát szinte megszámlálhatatlan gitárjával. Harlekinjei közül az egyik legismertebb az Ülő Harlekin, amelyből 1923-ban több változat is elkészült. Az alábbi képen Harlekin profilból látható, ahogyan a távolba néz. Abban a ruhában van, amit Picasso Jean Cocteau-tól kapott, amikor a költő 1916-ban felkérte arra, hogy működjön közre Szergej Gyagilev Orosz Balettje díszleteinek megtervezésében. 
Dalí szürrealista festőként él a köztudatban. Az Az égő zsiráf vagy az Az elfolyó idő jut az eszünkbe, amikor róla beszélünk. Kevéssé ismert, hogy festészete a húszas évek elején az impresszionizmus felé mutatott. Erről ő maga is vallott: „Csodálom a nagy francia impresszionistákat, Manet-t, Degas-t, Renoirt, ők irányítanak a legbiztosabban utamon.” Az impresszionisták hatása figyelhető meg Cadaqués-ról festett képén. A Santa Maria-templom, amelyet Dalí az ő gyerekkori Parthenónjának nevezett a tengerparti városka fölé magasodik.  

Kép forrása

Szürrealizmus a filmvásznon
Az évtized kiemelkedő filmrendezője René Clair, akinek számos filmjét vetítették a húszas évek Párizsában. 1924-ben készítette a Felvonásköz című filmjét, amelyben feltűntek a rendező barátai, a kor neves művészei: Marcel Duchamp, Francis Picabia és Man Ray. A film egy csapásra az avantgárd vezető egyéniségei közé emelte Clairt. A legnagyobb feltűnést azonban Luis Buñuel és Salvador Dalí közös alkotása keltette. A film keletkezéséről mondta Buñuel: „Az andalúziai kutya két álom találkozásából született. Dalí meghívott, hogy töltsek nála néhány napot, és én, amikor megérkeztem Figuerasba, elmeséltem neki egy álmom, amelyben egy keskeny felhő kettészeli a holdat, és egy borotva belehasít egy szemgolyóba. Erre ő elmesélte, hogy előző éjszaka egy hangyákkal teli kezet látott álmában. Majd hozzátette: »És mi lenne, ha ebből kiindulva csinálnánk egy filmet?«” A forgatókönyv alig egy hét alatt készült el. Önéletrajzában Buñuel pontosan megfogalmazza, mitől lett a film szürrealista: „egyetlen olyan ötletet, egyetlen olyan képet sem vehetünk be, melyet racionális, pszichológiai vagy kulturális alapon meg lehet magyarázni. Szabad teret kell engednünk az irracionálisnak. Csak olyan képet szabad elfogadnunk, amely minden magyarázható ok nélkül lenyűgöz bennünket.” Buñuel tudta, hogy provokatív filmjéhez nem fog támogatót találni, ezért édesanyját kérte meg a finanszírozásra. A Párizsban és Le Havre-ban játszódó filmet két hét alatt vették fel. A színészeknek nem volt előzetes ismerete a történésekről. Dalí szerepelt az egyik jelenetben. A filmen megjelennek Dalí és Buñuel álmai: egy férfi borotvát fen, majd felvágja egy nő bal szemét. A férfinek hangyák másznak ki a kezéből.    

Kép forrása

A párizsi nyári Olimpiai Játékok
A húszas években a sport területén is addig nem látott érdeklődés nyilvánult meg nemcsak a fiatalok, de az idősebb nemzedék részéről is. Míg az előbbiek az egyre nagyobb létszámú sportklubokban edződve vettek részt a hazai és nemzetközi megmérettetéseken, az idősebbek követték ezeket az eseményeket, amelyekről a sportújságok is részletesen beszámolta. A Tour de France kerékpárversenyei voltak a legnépszerűbbek, de a futball- és a rögbimérkőzések is nagy számú néző előtt zajlottak. Az igazi nagy sportesemény az 1924-ben, Párizsban megrendezett Olimpia volt, 3092 sportoló részvételével. Pierre de Coubertin báró javasolta, hogy az olimpiai mozgalom harmincéves jubileuma alkalmából a francia fővárosban rendezzék a játékokat. A súlyos háborús veszteségek után újjáéledő magyar sportot az olimpián nyolcvankilenc sportoló képviselte. Két magyar aranyérem született: Posta Sándor egyéni kardvívásban, Halasy Gyula pedig agyaggalamb-lövészetben állt a dobogó legfelső fokára. 
Az „années folles” gondtalan éveinek egy csapásra véget vetett az 1929. október 29-én egyetlen nap alatt bekövetkező tőzsdekrach a Wall Streeten. Az Európán is végigsöprő „nagy gazdasági válság” Párizst sem került el.