Hatvan éve hunyt el Albert Camus
A Nobel-díjas író, Albert Camus mindössze negyvenhét évet élt. Nekünk, magyaroknak nemcsak írásai, de tettei révén is felejthetetlen. Ő állt ki a legkövetkezetesebben az 1956-os forradalmárok mellett. Ő volt az, aki elsőként válaszolt a magyar írók kétségbeesett segítségkérésére. Ő volt az, aki a forradalom leverése után sem feledkezett meg 1956 hőseiről és megírta A magyarok vére című megrendítő megemlékezését.
Kép forrása
Összeesküvés-elméletek
A Könyvkultúra az elmúlt év december 10-én Camus-t megölték? címmel beszámolt Giovanni Catelli olasz író könyvéről, amely egy állítólagos KGB merényletről szól. Catelli szerint a szovjet titkosszolgálatok megrongálták annak a gépkocsinak a gumijait, amelyben Camus halálos balesetet szenvedett. A címben szereplő kérdőjel és maga a cikk is azt sugallja, hogy vagy igazak a könyv állításai, vagy nem. Nos, az olasz szerző állításával szemben, miszerint a KGB tudott a tervről, hogy Camus Michel Gallimard kocsijával tér majd vissza Párizsba, a tény az, hogy 1960. január 2-án az író felesége és két gyermeke felszállt a vonatra, majd Avignonba utazott, míg Camus-nek a zsebében volt a vonatjegye, amivel néhány nappal később tért volna haza. Január 3-án reggel ült be Michel Gallimard Facel Vega márkájú sportkocsijába. Camus életrajzírói kimutatták, hogy az író egy hirtelen jött ötlet alapján döntött így, tehát már eleve megkérdőjelezhető az összeesküvés-elmélet. Ennél is döntőbb bizonyíték azzal szemben, amit Catelli állít könyvében, az a tény, hogy a baleset csak 14 óra 15-kor következett be. Camus-ék január 4-én reggel indultak el, megálltak egy Shell benzinkútnál, ahol a kútkezelő dedikáltatta az íróval Az idegen című regényét, majd Orange-ban megebédeltek és megünnepelték Anne Gallimard tizennyolcadik születésnapját. Lehetetlen úgy manipulálni egy gépkocsi kerekét, hogy az ennyi megállás és ennyi megtett út után kapjon defektet.
Egyébként egy másik, még kevésbé hihető feltevés is napvilágot látott az író abszurd haláláról a Post című lap 2011. február 20-i számában, miszerint néhány órával Camus halálos balesete után Villeblevin halottaskocsijának sofőrje ugyanannak a platánfának ütközve veszítette életét. Camus is és a halottaskocsi sofőrje is lourmarin-i lakosok voltak. A cikk szerzője a fatális egybeesés nyomán felteszi a kérdést, hogy talán valamiféle átok ül a városon? Ezután megemlíti, hogy Lourmarin lepusztult kastélyában (a cikkben képet is láthatunk a kastélyról) az 1920-as években cigányok laktak, akiket később elűztek onnan. Ekkor a cigányok átkot szórtak mindenkire, akik a kastély restaurálásába kezdtek vagy ott laktak. 1925 és 1960 között a kastéllyal kapcsolatba került személyek közül tizenketten veszítették életüket. Camus volt a tizenharmadik.
Kép forrása
Az abszurd felfedezése
1936-ot írunk. Camus huszonhárom éves, és befejezi filozófiai tanulmányait Algírban. Követhetné Sartre példáját, ha a filozófiatanári pályát választja, ám tüdőbaja ebben megakadályozza. Szenvedélyesen veti bele magát a színházi életbe. Közben ír, az 1937-ben megjelenő Színe és visszáján dolgozik. 1936-tól tervezi egy olyan esszé megírását, amelynek témája az abszurd. A mű megalkotására 1940-ben kerül sor, párhuzamosan Az idegennel. A Sziszüphosz mítoszában Camus így határozza meg az abszurdot: „a világ önmagában nem ésszerű. Az az ellentét abszurd benne, amely az irracionalitás és az ember legmélyéből fakadó féktelen világosságvágy között feszül.” Az idegen ugyanezt az abszurd életérzést fogalmazza meg immár regényesítve.
Az idegen története egyetlen mondatban összefoglalható. Egy Meursault nevű algíri francia hivatalnok részt vesz anyja temetésén, gyilkosságot követ el, aminek következtében halálra ítélik. A regény első részének Meursault-ja pontosan az ellentéte azoknak, akikkel a második részben konfliktusba kerül. S ezért „idegen”. Eredeti környezetében azonban otthonosan mozog, mivel a többiek nem sokban különböznek tőle.
Azt mondhatjuk, az első rész Meursault-ja megelégedett, konfliktusmentes életet él megszokott környezetében, csupán érzékeinek engedelmeskedik.
Mi történik a mű második felében? A bűnvádi eljárás során összegyűjtött valamennyi momentumot, amelyek az első részben legfeljebb Meursault túlzott őszinteségéről győznek meg, ellene fordítják. S valóban, végső fokon halálos ítéletének is őszintesége lesz az oka.
A második rész központi problémája tehát nem a gyilkosság körülményeinek tisztázása lesz, hanem a társadalom dühös támadása az egyén ellen, aki nem hajlandó elfogadni a konvencionális játékszabályokat, aki akkor sem képes hazudni, amikor az életéről van szó.
Kép forrása
A szolidaritás regénye
Az Idegenből az átmenet A pestis és A bukás világába határozott változást jelent, de törést vagy szakítást nem. Pedig az első regény megírása után Camus addig soha nem tapasztalt lelkesedéssel vesz részt kora politikai harcaiban, ott találjuk Sartre oldalán; a Combat szerkesztőjeként. A felszabadulás utáni bizakodása 1944 második felében éri el tetőpontját. Mauriac-kal folytatott polémiájában hallani sem akar megbocsátásról a kollaboránsokkal szemben; a mérsékletet „gyűlöletesnek” tartja.
Az 1947-ben megjelenő A pestis szolidaritásában érződik ugyan a harcos időszak hatása, a művet azonban a konkrét politikai harcokból való kiábrándulás átemeli a valóságból a mítoszba. A pestis egy allegória. Mindazt a veszélyt jelenti, ami az emberiséget fenyegeti. Mindent, ami megakadályozza az embert, hogy emberként éljen a világban. Camus megszemélyesíti a pestist: „a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik”, „évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben” „türelmesen várakozik a szobákban”, „felébreszti majd patkányait.” Az abszurd felfedezése nem elégíti hát ki A pestis Camus-jét. Jóllehet eleinte a megszállás éveinek szimbolikus története kíván csak lenni, A pestis a Közöny és a Sziszüphosz mítosza által felvetett kérdésre is felelni akar: hogyan viselkedjék az ember az abszurd világban? A történelmi események – csakúgy, mint Sartre-t, ha más módon is – a közösség problémái felé sodorják Camus-t. A pestisben Meursault magányos lázadásával szemben a közös harc kerül a középpontba. Elejétől fogva a világ lényegét alkotó ,,Rossz” ellen vívják kétes kimenetelű harcukat az erősen absztrahált hősök, hisz azt sem tudjuk bizonyosan, hogy a pestist legyőzik-e, vagy az magától szűnik meg, váratlanul, ahogyan jött.
Kép forrása
Egy „sartre-i” mű – A bukás
Camus A bukást a „legszemélyesebb és legsikeresebb” könyvének tekintette. Ezért nem érdektelen megemlíteni, hogy az író magánéleti krízise is szerepet játszik abban, hogy Clamence vallomásával Camus saját magát is szembesíti tetteivel. 1953-ban felesége, Francine súlyos depressziójában az öngyilkosság szélére sodródik.
A mű megírásának indítékául kétségkívül a Sartre − Camus vita szolgált, amely az 1951-ben kiadott A lázadó ember körül viharzott, s amely Camus és Sartre elhidegüléséhez vezetett.
A lázadó ember központi problémája a Sziszüphosz mítoszában kifejtett öngyilkosság és abszurd kérdései után a gyilkosság és a lázadás lesz. A könyv körüli vita Sztálin diktatúrájának utolsó éveiben zajlik. A koreai háború csak fokozta az USA és a Szovjetunió közötti feszültséget. Nyugat-Európában nemcsak Sztálin, a Szovjetunió és a kommunizmus váltott ki mélységes ellenszenvet, de a kommunizmussal szembeni elnéző értelmiségiek iránt is ellenséges hangulat alakult ki. Így érthető, hogy a Sartre − Camus polémia kirobbanása után a közvélemény a megalkuvás nélküli Camus mellett foglal állást, és benne látja a valóban független értelmiség megtestesítőjét. Mert igaz, hogy Sartre 1947-ben a Temps Modernes hasábjain elítéli Sztálin rémtetteit, de nem hajlandó ezeket a kommunizmus, a rendszer bűnének tekinteni. Ezzel szemben Camus a Sem áldozatok, sem hóhérok, A lázadó ember és Az igazak lapjain a terrort a politika egyenes következményeként írja le.
A bukás történetét maga Camus így foglalja össze: „Az az ember, aki A bukásban beszél, egy kiszámított vallomásba kezd. Visszavonultan Amszterdamba, a csatornák és a hideg fény városába, ahol a remetét és a prófétát játssza, ez a volt ügyvéd egy kétes hírű bárban várja megértő hallgatóságát. Modern gondolkodású, azaz nem tudja elviselni, hogy mások ítéljék meg. Igyekszik hát a maga perét előadni, de úgy, hogy annál jobban el tudjon ítélni másokat. A tükröt, amelybe belenéz, végül a többiek felé fordítja. Hol kezdődik a vallomás, és hol a vád? Különleges eset vagy a mindennapok hőse? Egy igazság mindenképpen van ebben a tudatos tükörjátékban: a fájdalom és ami abból következik.”
A volt ügyvéd, Clamence vonásaiban nem nehéz felfedezni Sartre karikatúráját.
Kép forrása
A legszebb regény – Az első ember
Amikor barátja, Michel Gallimard meglátogatja Lourmarin-ben, abban a házban, amelyet az író Nobel-díjának összegéből vett, Camus elmondja neki, hogy dolgozik egy regényen, amely az „abszurd és a lázadó ciklus” után egy harmadik, a „szeretet ciklusa” lesz. Tolsztoj Háború és békéjéhez hasonló regényt akar írni.
A háromkötetesre tervezett ambiciózus munkának csak az első része készül el az író 1960. január 4-i, autóbalesetben bekövetkezett halála miatt.
Camus a legfontosabb regényének tartotta Az első embert. Ezzel a kritikusok is egyetértenek. „Az első ember Camus regényei közül a legfontosabb és a huszadik század regényirodalmának egyik fő műve” − hangzik az egyik vélekedés. Egy másik kritikus azt tanácsolja a fiataloknak, hogy Camus műveinek tanulmányozását Az első emberrel kezdjék. Az önéletrajz-jellegű regényről részletesen írtam a Könyvkultúra hasábjain.
Camus halálának híre megrendítette egész Franciaországot. Az írót a festői Luberon Lourmarin nevű kis településének temetőjében helyezték örök nyugalomra. Halálakor az a Sartre, akivel már évek óta nem volt beszélő viszonyban, Camus erkölcsi nagyságát emelte ki: „Századunkban – a történelem ellenére – tényleges örököse volt a moralisták hosszú sorának, akiknek művei a francia irodalom talán legeredetibb teljesítményei. Konok, szűk körű és tiszta, komor és érzéki humanizmusa kétséges harcba szállt korunk tömeges és formátlan eseményeivel. Ugyanakkor, a maga következetesen elutasító módján, újra meg újra bebizonyította napjainkban, a machiavellistákkal szemben, a realizmus aranyborjújával szemben a morális tény létezését.”
Kép forrása
Összeesküvés-elméletek
A Könyvkultúra az elmúlt év december 10-én Camus-t megölték? címmel beszámolt Giovanni Catelli olasz író könyvéről, amely egy állítólagos KGB merényletről szól. Catelli szerint a szovjet titkosszolgálatok megrongálták annak a gépkocsinak a gumijait, amelyben Camus halálos balesetet szenvedett. A címben szereplő kérdőjel és maga a cikk is azt sugallja, hogy vagy igazak a könyv állításai, vagy nem. Nos, az olasz szerző állításával szemben, miszerint a KGB tudott a tervről, hogy Camus Michel Gallimard kocsijával tér majd vissza Párizsba, a tény az, hogy 1960. január 2-án az író felesége és két gyermeke felszállt a vonatra, majd Avignonba utazott, míg Camus-nek a zsebében volt a vonatjegye, amivel néhány nappal később tért volna haza. Január 3-án reggel ült be Michel Gallimard Facel Vega márkájú sportkocsijába. Camus életrajzírói kimutatták, hogy az író egy hirtelen jött ötlet alapján döntött így, tehát már eleve megkérdőjelezhető az összeesküvés-elmélet. Ennél is döntőbb bizonyíték azzal szemben, amit Catelli állít könyvében, az a tény, hogy a baleset csak 14 óra 15-kor következett be. Camus-ék január 4-én reggel indultak el, megálltak egy Shell benzinkútnál, ahol a kútkezelő dedikáltatta az íróval Az idegen című regényét, majd Orange-ban megebédeltek és megünnepelték Anne Gallimard tizennyolcadik születésnapját. Lehetetlen úgy manipulálni egy gépkocsi kerekét, hogy az ennyi megállás és ennyi megtett út után kapjon defektet.
Egyébként egy másik, még kevésbé hihető feltevés is napvilágot látott az író abszurd haláláról a Post című lap 2011. február 20-i számában, miszerint néhány órával Camus halálos balesete után Villeblevin halottaskocsijának sofőrje ugyanannak a platánfának ütközve veszítette életét. Camus is és a halottaskocsi sofőrje is lourmarin-i lakosok voltak. A cikk szerzője a fatális egybeesés nyomán felteszi a kérdést, hogy talán valamiféle átok ül a városon? Ezután megemlíti, hogy Lourmarin lepusztult kastélyában (a cikkben képet is láthatunk a kastélyról) az 1920-as években cigányok laktak, akiket később elűztek onnan. Ekkor a cigányok átkot szórtak mindenkire, akik a kastély restaurálásába kezdtek vagy ott laktak. 1925 és 1960 között a kastéllyal kapcsolatba került személyek közül tizenketten veszítették életüket. Camus volt a tizenharmadik.
Kép forrása
Az abszurd felfedezése
1936-ot írunk. Camus huszonhárom éves, és befejezi filozófiai tanulmányait Algírban. Követhetné Sartre példáját, ha a filozófiatanári pályát választja, ám tüdőbaja ebben megakadályozza. Szenvedélyesen veti bele magát a színházi életbe. Közben ír, az 1937-ben megjelenő Színe és visszáján dolgozik. 1936-tól tervezi egy olyan esszé megírását, amelynek témája az abszurd. A mű megalkotására 1940-ben kerül sor, párhuzamosan Az idegennel. A Sziszüphosz mítoszában Camus így határozza meg az abszurdot: „a világ önmagában nem ésszerű. Az az ellentét abszurd benne, amely az irracionalitás és az ember legmélyéből fakadó féktelen világosságvágy között feszül.” Az idegen ugyanezt az abszurd életérzést fogalmazza meg immár regényesítve.
Az idegen története egyetlen mondatban összefoglalható. Egy Meursault nevű algíri francia hivatalnok részt vesz anyja temetésén, gyilkosságot követ el, aminek következtében halálra ítélik. A regény első részének Meursault-ja pontosan az ellentéte azoknak, akikkel a második részben konfliktusba kerül. S ezért „idegen”. Eredeti környezetében azonban otthonosan mozog, mivel a többiek nem sokban különböznek tőle.
Azt mondhatjuk, az első rész Meursault-ja megelégedett, konfliktusmentes életet él megszokott környezetében, csupán érzékeinek engedelmeskedik.
Mi történik a mű második felében? A bűnvádi eljárás során összegyűjtött valamennyi momentumot, amelyek az első részben legfeljebb Meursault túlzott őszinteségéről győznek meg, ellene fordítják. S valóban, végső fokon halálos ítéletének is őszintesége lesz az oka.
A második rész központi problémája tehát nem a gyilkosság körülményeinek tisztázása lesz, hanem a társadalom dühös támadása az egyén ellen, aki nem hajlandó elfogadni a konvencionális játékszabályokat, aki akkor sem képes hazudni, amikor az életéről van szó.
Kép forrása
A szolidaritás regénye
Az Idegenből az átmenet A pestis és A bukás világába határozott változást jelent, de törést vagy szakítást nem. Pedig az első regény megírása után Camus addig soha nem tapasztalt lelkesedéssel vesz részt kora politikai harcaiban, ott találjuk Sartre oldalán; a Combat szerkesztőjeként. A felszabadulás utáni bizakodása 1944 második felében éri el tetőpontját. Mauriac-kal folytatott polémiájában hallani sem akar megbocsátásról a kollaboránsokkal szemben; a mérsékletet „gyűlöletesnek” tartja.
Az 1947-ben megjelenő A pestis szolidaritásában érződik ugyan a harcos időszak hatása, a művet azonban a konkrét politikai harcokból való kiábrándulás átemeli a valóságból a mítoszba. A pestis egy allegória. Mindazt a veszélyt jelenti, ami az emberiséget fenyegeti. Mindent, ami megakadályozza az embert, hogy emberként éljen a világban. Camus megszemélyesíti a pestist: „a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik”, „évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben” „türelmesen várakozik a szobákban”, „felébreszti majd patkányait.” Az abszurd felfedezése nem elégíti hát ki A pestis Camus-jét. Jóllehet eleinte a megszállás éveinek szimbolikus története kíván csak lenni, A pestis a Közöny és a Sziszüphosz mítosza által felvetett kérdésre is felelni akar: hogyan viselkedjék az ember az abszurd világban? A történelmi események – csakúgy, mint Sartre-t, ha más módon is – a közösség problémái felé sodorják Camus-t. A pestisben Meursault magányos lázadásával szemben a közös harc kerül a középpontba. Elejétől fogva a világ lényegét alkotó ,,Rossz” ellen vívják kétes kimenetelű harcukat az erősen absztrahált hősök, hisz azt sem tudjuk bizonyosan, hogy a pestist legyőzik-e, vagy az magától szűnik meg, váratlanul, ahogyan jött.
Kép forrása
Egy „sartre-i” mű – A bukás
Camus A bukást a „legszemélyesebb és legsikeresebb” könyvének tekintette. Ezért nem érdektelen megemlíteni, hogy az író magánéleti krízise is szerepet játszik abban, hogy Clamence vallomásával Camus saját magát is szembesíti tetteivel. 1953-ban felesége, Francine súlyos depressziójában az öngyilkosság szélére sodródik.
A mű megírásának indítékául kétségkívül a Sartre − Camus vita szolgált, amely az 1951-ben kiadott A lázadó ember körül viharzott, s amely Camus és Sartre elhidegüléséhez vezetett.
A lázadó ember központi problémája a Sziszüphosz mítoszában kifejtett öngyilkosság és abszurd kérdései után a gyilkosság és a lázadás lesz. A könyv körüli vita Sztálin diktatúrájának utolsó éveiben zajlik. A koreai háború csak fokozta az USA és a Szovjetunió közötti feszültséget. Nyugat-Európában nemcsak Sztálin, a Szovjetunió és a kommunizmus váltott ki mélységes ellenszenvet, de a kommunizmussal szembeni elnéző értelmiségiek iránt is ellenséges hangulat alakult ki. Így érthető, hogy a Sartre − Camus polémia kirobbanása után a közvélemény a megalkuvás nélküli Camus mellett foglal állást, és benne látja a valóban független értelmiség megtestesítőjét. Mert igaz, hogy Sartre 1947-ben a Temps Modernes hasábjain elítéli Sztálin rémtetteit, de nem hajlandó ezeket a kommunizmus, a rendszer bűnének tekinteni. Ezzel szemben Camus a Sem áldozatok, sem hóhérok, A lázadó ember és Az igazak lapjain a terrort a politika egyenes következményeként írja le.
A bukás történetét maga Camus így foglalja össze: „Az az ember, aki A bukásban beszél, egy kiszámított vallomásba kezd. Visszavonultan Amszterdamba, a csatornák és a hideg fény városába, ahol a remetét és a prófétát játssza, ez a volt ügyvéd egy kétes hírű bárban várja megértő hallgatóságát. Modern gondolkodású, azaz nem tudja elviselni, hogy mások ítéljék meg. Igyekszik hát a maga perét előadni, de úgy, hogy annál jobban el tudjon ítélni másokat. A tükröt, amelybe belenéz, végül a többiek felé fordítja. Hol kezdődik a vallomás, és hol a vád? Különleges eset vagy a mindennapok hőse? Egy igazság mindenképpen van ebben a tudatos tükörjátékban: a fájdalom és ami abból következik.”
A volt ügyvéd, Clamence vonásaiban nem nehéz felfedezni Sartre karikatúráját.
Kép forrása
A legszebb regény – Az első ember
Amikor barátja, Michel Gallimard meglátogatja Lourmarin-ben, abban a házban, amelyet az író Nobel-díjának összegéből vett, Camus elmondja neki, hogy dolgozik egy regényen, amely az „abszurd és a lázadó ciklus” után egy harmadik, a „szeretet ciklusa” lesz. Tolsztoj Háború és békéjéhez hasonló regényt akar írni.
A háromkötetesre tervezett ambiciózus munkának csak az első része készül el az író 1960. január 4-i, autóbalesetben bekövetkezett halála miatt.
Camus a legfontosabb regényének tartotta Az első embert. Ezzel a kritikusok is egyetértenek. „Az első ember Camus regényei közül a legfontosabb és a huszadik század regényirodalmának egyik fő műve” − hangzik az egyik vélekedés. Egy másik kritikus azt tanácsolja a fiataloknak, hogy Camus műveinek tanulmányozását Az első emberrel kezdjék. Az önéletrajz-jellegű regényről részletesen írtam a Könyvkultúra hasábjain.
Camus halálának híre megrendítette egész Franciaországot. Az írót a festői Luberon Lourmarin nevű kis településének temetőjében helyezték örök nyugalomra. Halálakor az a Sartre, akivel már évek óta nem volt beszélő viszonyban, Camus erkölcsi nagyságát emelte ki: „Századunkban – a történelem ellenére – tényleges örököse volt a moralisták hosszú sorának, akiknek művei a francia irodalom talán legeredetibb teljesítményei. Konok, szűk körű és tiszta, komor és érzéki humanizmusa kétséges harcba szállt korunk tömeges és formátlan eseményeivel. Ugyanakkor, a maga következetesen elutasító módján, újra meg újra bebizonyította napjainkban, a machiavellistákkal szemben, a realizmus aranyborjújával szemben a morális tény létezését.”
Egypercesek
Elhunyt Nemere István író, műfordító
Halálhírét felesége, Szentgyörgyi Judit hozta nyilvánosságra közösségi oldalán
Egy kicsit késtem…
Fél évszázaddal múlva vittek vissza egy könyvet a könyvtárba
Női sorsvallomások egy csokorban
Huszonegy asszony a huszonegyedik századból