Az irodalom, különösen az irodalmi érték legújabbkori értelmezése túlmutat azokon a szigorú és unalmas elemzésrendszereken amiket a tizenkilencedik század óta hurcolunk magunkkal. Nem mindig a legmélyebb érzelmek, legmélyenszántóbb gondolatok ködös megfogalmazásáról szól. Az életről szól, annak minden egyes aspektusának művészi kifejezéséről és bizony az életnek vannak pikáns és vicces oldalai is. Pontosan ezt az elpalástolt oldalt mutatja be mai témánk, a Rózsaregény.

Kép forrása

Amikor ránk köszön a múlt
A középkor irodalma a Gregorián énekek mellett a trubadúr és a lovagi költészetről ismert. A felszínen itt is csak szép szerelemről és hősies harcokról zengő énekekkel találkozunk, majd egyszer csak a semmiből a fejünkre esik mind a huszonkétezer sorával a Rózsaregény. A Le Roman de la Rose a középkori irodalom egyik legkedveltebb verse volt. A 13. századi Franciaországban, két részletben íródott mű tulajdonképpen egy huszonkétezer soros álomszerű allegória, melyben egy udvaronc próbálja elnyerni szerelme kegyeit. 
A műben egyszerre van jelen az érzéki szerelem és a lágyan kendőzött erotika, hiszen a műben rózsa a női nemiség metaforája is. A vers népszerűségére – a kortársak megjegyzésein és vissza-visszatérő hivatkozásain túl – abból következtethetünk, hogy rengeteg másolat maradt az utókorra, és olykor egy -egy ismeretlen kópia szinte a semmiből kerül elő. 

Kép forrása

Túl pikáns sorok
Úgy tűnik, hogy Angliában most rábukkantak az eddigi legrégibb kézi másolatra. Csakúgy, mint ma, a középkorban is nagy divat volt az újrahasznosítás. Sokszor használt kéziratokat használtak fel más könyvek bekötéséhez. Így történhetett meg az, hogy Marianne Ailes, a Bristoli egyetem munkatársa, véletlenül talált rá egy vers-részletre, miközben valami egészen mást kutatott. A professzor figyelmét elmondása szerint (az egyik szereplő neve mellett) az keltette fel, hogy a szöveg sokkal régibbnek tűnt a környezetéhez képest. 
A történet pikantériáját az adja, hogy a töredék amire Alise rátalált a két főszereplő, az udvarló és a rózsa vers végi szerelmi aktusát írja le egészen részletekbe menően. Ráadásul olyan sorokat is tartalmaz a végén, amit a modern standard kiadásban nem szerepelnek.
Ennek az lehet az oka, hogy egy korábbi viktoriánus átiratból a fordító direkt kihagyta ezeket sorokat, bizonyára a híres angol úri közszemérem miatt. (Eredeti nyelven mellékletként azért ott hagyta a kíváncsi és az ófranciát értő olvasóknak.)

Kép forrása

Erotikatagadás
A most újra felfedezett sorokban nem túl bonyolult metaforákkal találkozhatunk: A szerető egy zarándokként jelenik meg egy szent relikvia előtt. A zarándoknál természetesen ott van „szilaj és erős botja” valamint „tarisznyája”. A zarándok visszaemlékezik, hogy botjával annakidején miféle „vájatokba is kellett behatolnia”. Majd váratlanul kibomlik a metafora, s a következő sorokban hősünk már a relikvia előtt térdel, melyet két hatalmas oszlop fog közre…
Néhány sorral hát gazdagabb lett a már így is igen vaskos Rózsaregény és sosem tudhatjuk, hogy mikor fog tovább bővülni hasonló felfedezésekkel. Amíg pedig várunk, talán szentelhetünk néhány gondolatot annak, hogy az eredeti szöveg kvázi cenzúrázása mennyiben hasonlít napjaink erotika-tagadó irodalmi ízléstorzulásaira.