Az igazmondás könyörtelensége és az anyanyelv igézete vezette tollát. „Hiperkritikus” volt a mindenkori hatalommal szemben. Munkásságát a rendszerváltás után Kossuth-díjjal ismerték el, ugyanakkor a parlamentben nemzetietlennek és vallásgyalázónak mondták Apokrif című verse miatt. Alkoholizmusa és viharos szerelmi élete látványos díszletei egy „konokul radikális” (Fodor Géza) művészt rejtettek, aki a gyávaságot megvetette, a megalkuvás semmilyen formáját nem fogadta el sem költészetében, sem a politikában. 2018-ban Várady Szabolcs szerkesztésében jelent meg utolsó kötete, az Összegyűjtött versek a Magvető Kiadónál. A szerkesztő elmondása szerint „a kiadó ezzel beiktatta Petri Györgyöt a klasszikusok közé”.
 
Kép forrása

„Az elveszett illúziók” költészete
Vas István üdvözölte indulását. „Miért olyan rosszkedvűek a fiatalok?”  ̶  tette fel a kérdést, majd így fogalmazta meg ennek magyarázatát: „Bizalmatlansága nem egyszerűen kordivat: van valami alkati keménysége, nehezen feltörhető magva.”
Petri Örökhétfő című kötetében (1981) a világhoz fűződő negatív viszony személyes megfogalmazását adja. Tóth Árpád Körúti hajnalának hagyományos költőiségével ellentétben itt a teljes illúzióvesztés folyamatát láthatjuk a reggeli ébredés során:
„Az alvás ragacsát
lemossa a víz és a szappan.
Kávé, pálinka, cigaretta, szél:
a kedvek és a nedvek frissen áramlanak.
Az „ember” még csupa tettvágy, csupa jóakarat.
Merő hasznosulhatnék.
Húsz perc és félóra között
kezd el fonnyadni.
Aztán beszippantja a helybenrobogó.
Zörgő szeméttartály
tömíti, zúzza
̶  azzá, ami.
Újabb húsz perc alatt 
kész is a gombóc:
makulatúrából, kabátszőrből, lihegésből.
Lehet kilökni.
Mocsok, elpucolandó.”
(Van úgy is, hogy jön)

Kép forrása

A ’68-as szellemi fordulat és a szamizdat korszaka
A történelmi Magyarország nemzetiségei fordulnak elő Petri családjában: bunyevác, szerb, morva, szlovák és zsidó ősök. Szülei a Vajdaságban ismerkedtek össze. Gyermekkora Budához, a Vízivároshoz köti; tizenéves korában kezdte érdekelni a versírás, interjúi szerint „a nyelvben rejlő izgalmas lehetőségek” foglalkoztatták. A hatvanas években már megjelentek versei, aztán elhallgatott az önmagával elégedetlen költő. 
A marxista történelemfilozófia egyetemi köre és az 1968-as csehszlovákiai intervenció, valamint az azt követő világnézeti kiábrándulás meghatározta pályáját. Tervét, hogy a lírát életformaként műveli, ez az illúzióvesztés sem változtatta meg. Életműve első fele két, állami kiadónál megjelent kötetben látott napvilágot, majd a kádári szocializmus időszakában a szamizdatot választotta, mivel nem volt hajlandó megalkudni az állampárti rendszer kultúrpolitikájával. 1977-ben csatlakozott a Charta’77 mozgalomhoz, így a perifériára szorított, „tűrt” kategóriába sorolt költő egyre kellemetlenebbé vált a hatalom számára. A Beszélő (melynek 1981 és 1989 között szerkesztője), valamint a szintén szamizdatként terjesztett Bibó-emlékkönyv révén végleg a hatalommal ellentétes oldalra került. 
A Brezsnyev halálára írt versét tartalmazó Hólabda című kötetet New Yorkban publikálta 1984-ben, hatalmas botrányt keltve:
Leonyid Iljics Brezsnyev emlékére
Felfordult a ferdeajkú vén trotty,
az orosz-magyar monarchiának kezd vége lenni.
Jaru és Csau, a két rosszarcú temetőőr,
Kelet-Európa csődtömeggondnokai,
latolgatják, hogy lesz-e borravaló.
Szuszognak, piszmognak a koszorúkkal.
Fülelnek: tán már lövik is az üdvöt.
Mindenesetre: halott.
Nem veszi elő többé
a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit.
1989-ben oldódott a cenzúra, de Petri műveit csak 1991-ben adta ki a Szépirodalmi, majd a Jelenkor, illetve a Magvető Kiadó. Szókratész halálát idézi egy ekkori verse, maró gúnnyal:
 „…Én törvény… – mit tisztelő! –
törvény-mániás vagyok. (Tényleg.)
Mondd, Szoki, öreg szaki,
nem maradt egy korty
véletlenül a bürökpohár alján?
Elszopogatnám.”
(Egy törvényre)

Kép forrása

„Néha összeért a föld az éggel”
Szerelmi költészetét a szépség eszményítése és a gúny kettőse jellemzi. A pátosz nem zárja ki a trágárságot és az iróniát. A trubadúrlíra hangján és a vegetáló lét szintjén is írt ebben a témában verseket. Sára- és Maya-verseiben a beteljesülő, illetve az elvesztett szerelmi kapcsolat szólal meg.
Költő-zeneszerző szerelme, Kepes Sára öngyilkosságáról így vallott: „A Sára-ügy traumatikus ősélmény máig. A Sára-versek egytől-egyig bűnbánatversek, pedig nem lehet megbánni a bűnt… Azt a pillanatot, amikor otthagytam, pedig tudtam, hogy utána mi következik.” 
 „Odafönt, idelent, földön-égen többé sose látlak.
Péntek van, péntek, soha már számomra vasárnap.
Fekszel a konyha kövén. A lakás tele gázzal.
Hagytam, hogy meghalj. Gyászdallá sötétül a nászdal.
Tettem, amit tettem. És nincs mentség, se bocsánat.”
(Sáráról – részlet)
Egyik legvégletesebb élethelyzetet feldolgozó verse az 1990-es Valami ismeretlen című kötetében jelent meg: a Hogy elérjek a napsütötte sávig című költemény a mai magyar líra egyik legkegyetlenebb műve a prostitúció, alkoholizmus és hajléktalanság témájának hármasát, szerelmi pokoljárást ábrázol. A kegyetlen képsorral szemben a záró sorokban a klasszikus szépségeszmény legszebb rímes megfogalmazása áll: 
 „Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.”