Gyakran mondják, a filozófia tudománya száraz, unalmas és nem férkőzik közel a mindennapi ember fantáziájához. Magam ennek az ellenkezőjét gondolom és szeretném pár példán keresztül bemutatni, hogy a szellemtörténet egyik legnagyobb alakjának, Platónnak, harmadfélezer évvel ezelőtti művei mennyi és milyen érdekes történetet, ha tetszik mesét, foglalnak magukba. Persze ezek a mesék nincsenek filozófiai, erkölcsi tanulság nélkül, ám e tanulságokat bárki maga levonhatja, különösebb filozófiai képzettség híján is. 
Az első ilyen történet Atlantisz legendája. 

Kép forrása

Kritiász
Atlantisz, a legendás sziget története két platóni dialógusban maradt fent, a Kritiasz-ban és a Timaiosz-ban. A történet aztán meghódította a fogékony elméket és azóta, több mint kétezer éve, kalandorok, kincskeresők, ezoterikusok és természetesen tudósok életeket töltöttek el kutatással és könyvtárakat írtak tele az értelmezésével. Máig viták folynak Atlantisz létezéséről és helyéről a térképeken, ám ez nem fontos most nekünk.
Valaha, írja Platón a Kritiasz-ban –, ahol Kritiasz a Szókratésszel folytatott beszélgetés egy résztvevője – az istenek felosztották maguk között a világot és mindannyiuknak saját földje és saját népe volt, akiket ők maguk bölcsen kormányoztak, nem erővel, hanem szeretettel és tudással. „...nem testi eszközökkel kényszerítették testünket, mint a pásztorok, akik ütlegekkel terelik a nyájukat, hanem úgy, ahogy élőlény leginkább hajlítható...” – vágyódik vissza az aranykorba a Kritiász, aki ezt a történetet nagyapjától, az pedig magától Szolóntól, a nagy törvényalkotótól hallotta.
A történet szerint Poszeidón – a tenger istene – kapta Atlantisz szigetét. A sziget szabályos kör alakú volt, „mintha körzővel csinálta volna” – meséli Kritiász. Itt, a legbelső körben éltek az első emberek, akik még a földből születtek, s az ő lányuk volt Kleithó, akivel Poszeidón szerelembe esett és akivel gyermekeket is nemzett, szám szerint tízet, ezekből lettek aztán Atlantisz királyi famíliáinak ősei. 

Kép forrása

Poszeidón fiai
A boldog sziget elképzelhetetlenül gazdag volt mindenben, amire az embereknek szüksége lehet, így aztán lakói is roppant gazdagok voltak. Gyönyörű épületeket emeltek és hihetetlen mérnöki teljesítményekre voltak képesek, melyeket részletesen le is ír a történet. Népüket bölcs, Poszeidón alkotta törvények szerint kormányozták, melyek megfontolt, mérsékletes és erkölcsös viselkedést írtak elő számukra. Ekkor még  „...józanságukban élesen látták, hogy mindezek a külső javak a kölcsönös szeretet és erény folytán gyarapodtak, ha ellenben igyekezetük és megbecsülésük a külső javakra irányul, azok is elpusztulnak az erény is velük vész.” Nagyszerű hajósok lévén felfedezték az egész világot – innen ismerték a görögöket is – tudományuk pedig a mai emberek elméjével felfoghatatlan és bámulatos volt. Ám semmi, így a tökéletessé sem örök.
Az elsők után – akikben még nagyrészt isteni vér folyt – az utódok, halandókkal házasodván, egyre inkább gyarló emberek lettek. Senki nem vette észre, hogy lassanként megváltoznak és „nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak”. „Azok szemében persze,” – folytatja a történetet a mesélő – „akik képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbeknek és a legboldogabbaknak, amikor már telve voltak az igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal.” Észre vette ezt Zeusz, az istenek ura, aki mindent lát, ami csak részes a keletkezésben, ezért hát összehívta az isteneket és így szólt hozzájuk...
És itt véget ér a ránk maradt kézirat. 

Kép forrása

Az istenek bosszúja
Talán sohasem fogjuk megtudni mit mondott a többi istennek Zeusz. Ám mégis sejthetjük, mert a történet befejezése a Timaiosz című dialógusban ránk maradt.
Az ott írtak szerint, gőgjükben és felfuvalkodottságukban az atlantisziak le akarták igázni és rabságba vetni az attikai görögöket, háborút indítva ellenük. A szabadságnak elkötelezett hellének legyőzték azonban őket. Az istenek pedig, büntetésképpen, elpusztították Atlantiszt. „...hatalmas földrengések és vízáradások támadtak, egy szörnyű nap és egy szörnyű éjszaka leforgása alatt... Atlantisz szigete elmerült a tengerben.”  Bizonyára ezt a büntetést rótta Zeusz, a mohóvá és hatalomra vágyóvá lett atlantisziakra. Eddig a történet.
Mint mondtam, könyvtárnyi irodalma van a dolognak. A legtöbben úgy vélik Atlantisz története nagyobbrészt egy politikai parabola, a jó társadalom leírása, melyet aztán majd Platón a későbbi műveiben, az Államban és a Törvényekben fejt ki. Lehet. Én magam azonban valami sokkal aktuálisabb jelentését gondolom fontosnak. 
Poszeidón jót akart ivadékainak, mikor sohasem látott gazdagsággal halmozta el őket. Hiszen ma is bárkit kérdezzünk úgy gondolja, a jólét elengedhetetlen a boldogsághoz, a legfontosabb körülmény hozzá. Nem ismerte azonban az emberi természetet. Azt az emberi természetet, melyet a gazdagság tunya unalommal és pöffeszkedő nagyravágyással tölt el, mely nem ismer határokat és józanságot. Platón ezt látta maga körül a gazdag és hatalmas Athénban és azt is látta, hogy szeretett városa, pontosan gazdagsága és hatalma miatt, rossz irányba, a keserű vég felé halad, amely aztán a peloponnészoszi háborúban be is teljesedett rajta. És ezt a tanulságot, a gazdagság veszélyét mutatja nekünk a filozófus, évezredeken átnyúlóan. Hogy aztán okulunk-e belőle azt mindenki gondolja meg maga.