Érték a részletekben
Tavaly elmaradt a Nobel-díj átadása, két évvel ezelőtt pedig sokáig képtelen volt konszenzusra jutni a bizottság, míg végül egy zenészt, énekest, Bob Dylant hozták ki győztesnek. A dolog akkor meglepetést okozott, és – különösen a tavalyi teljes káosz tükrében – sokan máig csodálkoznak a döntésen. Pedig Dylan igazán megérdemli a figyelmet.
Kép forrása
El sem ment
Az énekes a díj átadására el sem ment. Kapott érte hideget-meleget, pedig valószínű, hogy megtiszteltetésnek érezte az elismerést, ami ugyan nem az első volt az életében, viszont a legnagyobb. Nem övé volt az egyetlen hasonló példa ilyen reakcióra, emlékezzünk csak a színészlegendára, Marlon Brandora, aki egy őslakost küldött az Oscar gálára maga helyett.
Ha már a filmeknél tartunk, érdemes megemlíteni a Knockin on Heavens Door című Dylan-szerzeményt a korábbi korosztály a Guns ’n’ Rosestól, a hozzáértők pedig természetesen Dylantől ismerik, hiszen ő a dal szerzője és eredeti előadója. Filmzeneként született meg a dal, eredetileg a Pat Garret és Billy a kölyök című Sam Peckinpah mozihoz készült, amiben a szerző még szerepel is pár jelenet erejéig.
Kép forrása
Gitárral és szájharmonikával
Persze ő sem filmzene írással kezdte. Első albuma alig huszonegy évesen jelent meg és még a mai napig kreatívnak számít. Kezdetekben egy szál gitárral és szájharmonikával vonult a stúdióba, majd a színpadra, komolyra fordítva a zenei előadás addig legprimitívebbnek tekintett formáját. A kor változásaival természetesen ő is formálódott, ráadásul mindig sikeresen. 1965-ben a két-három perces, könnyen emészthető dalocskák voltak divatosak, erre ő megírta a Like a Rolling Stone-t, a maga hat percével, az eredmény pedig – azon túl, hogy már a születése pillanatában klasszikussá vált – az is, hogy a mai napig a földkerekség egyik legjobb könnyűzenei teljesítményének tartják.
Az egyszerű hangszerelés és előadás idővel változott, komplett csapatot, tehát zenekart állított maga mögé, ami a rajongóknak egyáltalán nem tetszett, de idővel bele kellett törődniük, hogy kedvencük a tehetségét ide is át tudta ültetni.
Kép forrása
Mindig valami újat
Dylan elsősorban nem az énektudásával szerzet hírnevet, hanem a szövegeivel. Soha nem ismételte önmagát, mindig tudott valami újat adni, pedig az alapvető mondanivalója mindig a társadalomban és annak kritikájában rejlett. Munkásságának törzse a lázadásból eredt, előszeretettel nyúlt olyan témához, mint a rabszolgaság, polgárjog, politika, ezekkel megszerezve a rajongók elismerését, viszont készített populárisabb hangvételű albumokat is, amelyekkel a producereket és a kiadókat lakatta jól. Hosszú távon ez így működik...
Zenéje a mai fiataloknak lehet lassú és egyszerű, de mint sok esetben, az igazi érték itt is az apró részletekben rejlik. Vegyük a fáradtságot, hogy megismerjük bármelyik albumát a hatvan év terméséből, dőljünk hátra és figyeljünk egy kicsit oda! A mi generációnk is megérdemli azt, hogy megismerkedjen egy nagyon hosszú időszak mély mondanivalójával, ami mindig aktuális, igaz és szókimondó.
Kép forrása
El sem ment
Az énekes a díj átadására el sem ment. Kapott érte hideget-meleget, pedig valószínű, hogy megtiszteltetésnek érezte az elismerést, ami ugyan nem az első volt az életében, viszont a legnagyobb. Nem övé volt az egyetlen hasonló példa ilyen reakcióra, emlékezzünk csak a színészlegendára, Marlon Brandora, aki egy őslakost küldött az Oscar gálára maga helyett.
Ha már a filmeknél tartunk, érdemes megemlíteni a Knockin on Heavens Door című Dylan-szerzeményt a korábbi korosztály a Guns ’n’ Rosestól, a hozzáértők pedig természetesen Dylantől ismerik, hiszen ő a dal szerzője és eredeti előadója. Filmzeneként született meg a dal, eredetileg a Pat Garret és Billy a kölyök című Sam Peckinpah mozihoz készült, amiben a szerző még szerepel is pár jelenet erejéig.
Kép forrása
Gitárral és szájharmonikával
Persze ő sem filmzene írással kezdte. Első albuma alig huszonegy évesen jelent meg és még a mai napig kreatívnak számít. Kezdetekben egy szál gitárral és szájharmonikával vonult a stúdióba, majd a színpadra, komolyra fordítva a zenei előadás addig legprimitívebbnek tekintett formáját. A kor változásaival természetesen ő is formálódott, ráadásul mindig sikeresen. 1965-ben a két-három perces, könnyen emészthető dalocskák voltak divatosak, erre ő megírta a Like a Rolling Stone-t, a maga hat percével, az eredmény pedig – azon túl, hogy már a születése pillanatában klasszikussá vált – az is, hogy a mai napig a földkerekség egyik legjobb könnyűzenei teljesítményének tartják.
Az egyszerű hangszerelés és előadás idővel változott, komplett csapatot, tehát zenekart állított maga mögé, ami a rajongóknak egyáltalán nem tetszett, de idővel bele kellett törődniük, hogy kedvencük a tehetségét ide is át tudta ültetni.
Kép forrása
Mindig valami újat
Dylan elsősorban nem az énektudásával szerzet hírnevet, hanem a szövegeivel. Soha nem ismételte önmagát, mindig tudott valami újat adni, pedig az alapvető mondanivalója mindig a társadalomban és annak kritikájában rejlett. Munkásságának törzse a lázadásból eredt, előszeretettel nyúlt olyan témához, mint a rabszolgaság, polgárjog, politika, ezekkel megszerezve a rajongók elismerését, viszont készített populárisabb hangvételű albumokat is, amelyekkel a producereket és a kiadókat lakatta jól. Hosszú távon ez így működik...
Zenéje a mai fiataloknak lehet lassú és egyszerű, de mint sok esetben, az igazi érték itt is az apró részletekben rejlik. Vegyük a fáradtságot, hogy megismerjük bármelyik albumát a hatvan év terméséből, dőljünk hátra és figyeljünk egy kicsit oda! A mi generációnk is megérdemli azt, hogy megismerkedjen egy nagyon hosszú időszak mély mondanivalójával, ami mindig aktuális, igaz és szókimondó.
Egypercesek
Elhunyt Nemere István író, műfordító
Halálhírét felesége, Szentgyörgyi Judit hozta nyilvánosságra közösségi oldalán
Egy kicsit késtem…
Fél évszázaddal múlva vittek vissza egy könyvet a könyvtárba
Női sorsvallomások egy csokorban
Huszonegy asszony a huszonegyedik századból