Kepes András, a kiváló újságíró átfésülte Tövispuszta című igencsak sikeres kötetét, amely most újra megjelent. A könyvben, hol fanyar humorral, hol felkavaró drámai erővel négy eltérő származású és értékrendű család sorsát kíséri végig. Az arisztokrata, a szegényparaszti, a falusi zsidó és a polgári família története három generáción keresztül ível át a 20. századon. 

Kép forrása

Hátha valósággá válnak
A szerző a ,,Nagy háborútól" a Horthy korszakon, az újabb világháborún, az ötvenes éveken és a Kádár- korszakon át egészen a rendszerváltozást követő évekig mutatja be hősei hányattatott életét. Eközben pedig olyan tükröt tart elénk, amelyben alighanem saját családunk története is felrémlik, és az is, miért nem értjük egymást a mai napig.
A kötetről a szerző így nyilatkozott: „Kávéfoltos levelekből, megsárgult, tépett szélű dokumentumokból, elrongyolódott naplókból és felesleges tárgyak szagából próbálom összerakni ezt a történetet.
Mindent én gyűjtöttem a behívóparancstól a kitelepítési határozatig és az egymásnak ellentmondó önéletrajzokig, a koronás ezüstkanáltól a tulipános ládáig, a hanukkai gyertyatartótól a vásári Krisztus-képig és a felfújható Buddháig. Ahogy elnézem, jó mocskos kis történet lesz, tele vicsorral és könnyes röhögéssel, szerelemmel, gyilkossággal, barátsággal és árulással, fordulatokkal és közhelyekkel. Akár egy szappanopera. Vagy mint a történelmünk. Arra gondoltam, hátha az igazság helyett mondogatott és a valóság helyett megélt történetek összeillesztve valósággá válnak.”

Kép forrása

Csak makogtam spanyolul
És akkor hadd tegyem hozzá a magam történeteinek egyikét a nagy panorámához. Andrást jól ismertem, együtt koptattuk a Pesti Barnabás utcai bölcsészkar padjait, igaz alattam járt. Magam is spanyol szakos voltam, innen az ismeretség: hallatlanul kedves, okos, szimpatikus fickó volt, ma is az. 
A mi csoportunkban sok úgynevezett kádergyerek volt, szinte valamennyinek volt némi előképzettsége spanyolból is, meg oroszból is, ráadásul csupa lány, igazi, ahogy mondani szokás „nagyfenekű” bölcsész. 
Naná, hogy kilógtam közülük. Ott voltak az összes előadáson, szorgalmasan jegyzeteltek, minden lecke elkészítve, illedelmesen és jól válaszoltak a kérdésekre, a zárthelyi dolgozatokat kiválóan megoldották. Nem úgy én, aki reggel a Bajtárs kocsmában kezdett, elnyűtt és borostás volt az esti-éjszakai kicsapongásoktól, a végeérhetetlen asztali foci és bridzs partiktól. Ráadásul, csak makogtam spanyolul és hebegtem oroszul, a mai napig sem értem, hogy vehettek fel az ELTÉ-re. Persze segítettek egy darabig, engedték, hogy belessek a dolgozatokba, súgtak, ha kellett – kellett, mert többnyire azt sem tudtam, miről hadar – spanyolul, vagy oroszul – Csép tanár úr, meg Nagyezsda Ivanona. Aztán feladták, már nem törődött velem senki, kénytelen voltam felnőni hozzájuk. 

Kép forrása

Leváltották a Hruscsovot!
Történt egy szép októberi napon, 1964-ben. Reggel, ahogy kell, meghallgattam a Szabad Európát és ott mondták be: Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkára, lemondott posztjáról. Tudják, aki a cipőjével verte az asztalt az ENSZ-ülésen. Nagy dolog volt ez. Be a Bajtárs kocsmába, aztán irány a Pesti Barnabás utca. Már ott ült a hölgykoszorú, én meg felrikoltottam: Leváltották a Hruscsovot!
Na, lett erre zenebona, sivalkodás, miegyéb. 
– Miket beszélsz te itt, nem is igaz, honnan veszed?
Azért annyi eszem volt, nem árultam el, honnan. Éreztem, hogy súlyosat hibáztam, nagy ára lehet a dolognak, dadogtam valamit összevissza, kisomfordáltam az előadóból, már kint voltam, irány a Bajtárs kocsma. 
Ha jól emlékszem, a rádió csak napokkal később mondta be a nagy hírt, addig titkokban tartották, de én nem olvastam semmit a fejükre, jobb volt kussolni. Hallgattam, mint a sír, meghúztam magam a sarokban és vártam, csak történik valami, így vagy úgy.
Akkoriban ez a vicc járta.
Koszigin elvtárs (a későbbi miniszterelnök) és Brezsnyev elvtárs (a későbbi főtitkár) sétálnak reggel az utcán. Az egyik emeleti ablakból kihajol Hruscsov elvtárs és azt mondja: Jó reggelt elvtársak! Mire Brezsnyev elvtárs: Hallottad, Koszigin elvtárs? Leköszönt!