Nagyapáim és szüleim könyvtáraiban a politikai tárgyú könyvek az ötvenes években kezdenek felbukkanni. A jó hír az, hogy a kommunista kiáltvány több kiadásban is megvan. Szívesen adok egyet, ha valaki kér. A politikai érdeklődés nyilván korábban is jellemző volt, de az ötvenes években bizonyos könyveknek muszáj volt jelen lenni az ember könyvespolcán, bizonyosakat pedig muszáj volt eltüntetni, ha az ember nem akarta magát egy horthysta összeesküvésben találni. Annyit mindkét nagyapám volt börtönben ezekben az időkben – az egyik életfogytosként vagy tízet –, hogy bizonyítékeltüntetésben elég jók legyenek, családilag is. Az sem mellékes, hogy az orosz katonák is imádtak könyvvel begyújtani, különösen az osztályellenségnél és mi bizonyítja jobban, hogy valaki az, mint néhány száz könyv a dolgozószobájában. 

Pedig a könyvek nem égnek jól. Igaz, én csak a Lenin-összessel próbáltam, lehet, hogy azt biztonsági okokból éghetetlenre csinálták. De elszánt voltam, most is meggyőződésem, hogy Lenin-összesből egy is elég egy háztartásban. Ráadásul van egy három kötetes válogatásom is, amit 1971-ben ajándékozott valakinek a Szakszervezeti Bizottság a kiemelkedő mozgalmi munkája miatt. Ez önmagában is ad egy erős magyarázatot arra, hogy miért hanyatlott a szakszervezeti tevékenység a szocializmusban. Ezzel is, mint mindennel elkéstek, én a nyolcvanas évek közepén a katonaságnál a zászlóalj kultúrnapján tanúsított rendíthetetlen bátorságomért (Több magyar írót tudtam egyedül felsorolni, mint az összes többi szakasz együttvéve, pedig a Szathmári Sándort el sem fogadták.) egy Casanova életéről szóló, meztelen nőket ábrázoló metszetekkel illusztrált könyvet kaptam jutalmul. A könyv egyetlen mondatára emlékszem, amelyben a szerző azt fejtegeti (esküszöm), hogy Casanova jól tette, hogy a környezetében felbukkanó cselédlányokat testi gyönyörökben részesítette, mert a szegények számára (idézem) „a szexualitás a kevés számú örömforrások egyike volt”. Lehet, hogy Casanova nem is élvezte? 

A szocializmus ennek ellenére is megbukott, viszont hátrahagyott nekünk egy csomó unalmas és most már méltán elfelejtett és felesleges könyvet, amelyek azonban egy polcra száműzve talán szolgálnak annyi tanulsággal, hogy érdemes legyen őket számba venni és emlékeztetni a közömbös utókort, hogy a jelenünk hülyeségei is így fognak a semmibe és a felejtésbe süllyedni, mint A társadalmi politikai irodalom népszerűsítése (1962).
És íme a rejtett kincsek, amelybe további aranyakat rejtek magam is:
Sándor Kálmán: Idegen szavak marxista magyarázatokkal Szikra (1949). Ez maga megérne egy misét. Rengeteg marxista magyarázattal van szerencsénk újra találkozni. Jobban kellene vigyázni.
Baranyai művelődés különkiadás az 50. munkásmozgalmi évfordulók megünnepléséhez (1968),  Ünnepeljünk dallal! A Tanácsköztársaság 40. évfordulójára (1958). Ijedten állapítottam meg, hogy többet fejből el tudok közülük énekelni. Ezt hívják rejtett tudásnak.
A Szovjetunió évkönyve (1967), Cím a könyvből: Felnő a kislány, Az első melltartó. Idézet: „Rendeltetése, hogy fenntartsa a mellet, megóvja a rázkódástól, csüngéstől, ernyedéstől. Ezért csak akkor kell felvenni, amikor a tejmirigyek már eléggé fejlettek.” A képanyag mindent megmagyaráz. Azt is, hogy miért itt nyílik magától.

Munkásmozgalmi emlékhelyek Pécsett (1977). Bárkit örömmel körbeviszek. Kizárt a párt (Bihari Mihály, Bíró Zoltán, Lengyel László, Király Zoltán, 1988?). Ez hatalmas balhé volt annak idején, meg is van két példányban. Még elvtársazzák őket benne.
A felszabadulás krónikája (1944 ősz-1945 tavasza, 1970). Gondolom, afféle házi oltárként.
Willy Brandt az NSZK szociáldemokrata kancellárja volt, őt is szeretni kellett, mert nem szerette a tömegpusztító fegyvereket. Viszont ivott, mint a gödény és úgy nyüzsögtek környezetében a stasi ügynökök, hogy végül megbuktatták az amerikaiak. Szervezett őrület (1987) című könyvének stílusa rémisztően emlékeztet Gorbacsovéra.
Olvasó népért 1 (1970) „Ajánló könyvjegyzék a második világháború és a felszabadulás irodalmából” Számtalan elfelejtett mű.
Nyilvánvalóan nem szorul magyarázatra, hogy miért előnyös az, ha az embernek van otthon egy ilyen füzetecskéje: Állandó jellegű úttörőtáborok monográfiája (1968). És még csak nem is könyvtári példány. Fura módon a KISZ Központi Bizottság Úttörő Osztálya adta ki.
Luigi R. Nervetto: A Palazzo Veneziától a Gran Sassóig – Mussolini fogsága és kiszabadítása (1944). Rajzolt képekkel! Kalandregényként elbeszélve. Rejtély, hogy ez miként maradt meg, tizenegy évesen sem bírtam elolvasni, mert annyira propagandaízű.

Réti Ervin kötete Halál a dísztribünön (1982) egy olyan tömegmészárlás oknyomozó története, amelyet, ki tudja miért, a maga kendőzetlenségében megmutatott a Magyar Televízió is. Anvar Szadatot 1981-ben gyilkolták meg, sokadmagával egy díszszemlén. A merényletet közvetítette a tévé, nálunk is mutatták a halottakat, egy leszakadt karú, sokkban lévő sebesült képe beleégett az emlékezetembe. Az ő utódját hekkelték meg az „Arab tavasz” kapcsán, de még az sem világos, hogy az elődjét ki és miért.
A Mit kell tudni a világ sajtójáról? (1972) olyan elengedhetetlen tudáshoz segít bennünket hozzá, hogy például milyen napilapokból informálódik a Kongói Népi Köztársaság lakossága.
Josef Schleifstein: Bevezető Marx, Engels és Lenin tanulmányozásához (1977). Aláhúzott részek vannak benne!!!
Kádár János állítólag jó szónok volt, ezt én nem tudom megerősíteni, de biztos nem attól, amit mondott (Válogatott beszédek és cikkek /1974/). Csak büntetésből (a Mussolinis könyv mellé rakom, hadd örüljenek egymásnak!).

Ez a könyv Lesz magyar újjászületés (Az élet hétköznapjai, 1944. szeptember 1.-1945. május 1.) (1975), annak a szorgalmas igyekvésnek egy illusztris darabja, amelyben megpróbálták elfeledtetni a magyar néppel, hogy a felszabadító Vörös Hadsereg micsoda elmondhatatlan bűnöket követett el Magyarországon.
Kispista István (Istenem! milyen beszédes név ez.) Emlékeztető a termelőszövetkezetek alapítóira című (1979) füzetecskéjének némely része az ötvenes éveket idézi: „Ezen a helyen ölte meg a szövetkezet vetésébe rejtett akna Hajdú Istvánt 1948-ban”, másik részében pedig szépen megfér az ostoba állami bürokrácia bírálata. Ez a világ ugyanúgy tűnt el néhány év alatt, ahogy harminc évvel korábban, a részben általa is tönkretett paraszti élet.
Ormos Mária Mussoliniról (1987) szóló könyve meglepően időtállónak bizonyult, az itt-ott felbukkanó „vörös farok” jellegű mondatok inkább színesítik a szöveget, kordokumentummá is téve azt.
Bernd Ruland Moszkva szemei (1976) című, a nácik elleni hírszerzéssel foglalkozó könyve bizonyára a magyar ifjúság izgalmas kémtörténetekkel történő kiszolgálására volt hivatott. Maga dr. Radó Sándor mesterkém írt hozzá előszót és emelte ki a könyv valósághűségét és objektivitását.
Nekem Matyasovszky Jenő Hód történetei valóságosabbnak tűnnek, abból is megvan egy rakás. Sajnos van a demenciának egy olyan stádiuma, amikor majd újra élvezni fogom őket.
John Reed (Tíz nap, amely megrengette a világot, 1983) hype-olt rocksztár volt keleten akkoriban, és ha jól emlékszem, nem mellesleg halott. Maga Lenin írt előszót 1919 végén az amerikai kiadáshoz és ajánlotta a világ munkásainak ezt a bizonyára objektív művecskét. Hogy múlik el a világ dicsősége, Reednek már magyar Wikipédia szócikke sincs.

Mihail Gorbacsov Átalakítás és új gondolkodás (1987) című felszólamlása nemes egyszerűséggel „az egész világnak”, pontosabban a „néphez” (minden néphez). Egészséges agyú ember nem emlékezhet arra a bikkfanyelvre, amit a kommunisták használnak, pedig kellene, hogy felismerjük, amikor ma is bevetik ellenünk. Az élmény visszaadhatatlan, de találtam benne egy olyan részt, amelyben Görbecső azon kesereg, hogy a Szovjetuniót ki akarják zárni Európából, nem tekintik integráns részének. A fene gondolta volna, hogy ez a projekt majd harminc évvel és két rendszerrel később is dübörögni fog.
Ide kívánkozik Todor Zsivkov elvtárs: Válogatott beszédek és írások (1971) című valamije is. Zsivkov elvtárs személyiségét elhomályosította Ceaușescu létezése, pedig állítólag majdnem akkora gazember volt, mint a „Kárpátok géniusza”. A beszédeit nem kívántam megtekinteni, még az idődilatációkkal terhes nyolcvanas években sem, amikor az itt sorakozó művek nagy részét, bizonyára hihetetlen mennyiségű idő birtokában, ha ki nem is, de átolvastam. Mondjuk, a könyvön lévő nyomokból ítélve a példány élete jelentős részét támasztékként töltötte el, amiért már a hetvenes években nem járt pártitkári dorgálás.
Horthy Miklós titkos irata (1972) Mint mondtam volt, titkos. Úgy látszik az az iparág, amely a nácizmussal kapcsolatos témák végeláthatatlan újrafeldolgozásán alapszik már működött a szocializmusban is Lev Bezimenszkij Martin Bormann utolsó naplója (1976 Uzsgorod!) is csak egy a sorban.
Én magam akkor váltam házikönyvtár-függővé, amikor pár éve egy a nyolcvanas évek elején épült és azóta „eredeti állapotában” megőrzött balatoni nyaralóban töltöttem pár napot, ahová a tulajdonosok letelepítették egy a nyolcvanas évek elején elhalt értelmiségi rokon könyvtárának azon részét, amelyet a helyi antikvárius nem óhajtott még bizományba sem átvenni. Semmire sem emlékszem a nyár bikinidivatjából, de huszonöt évvel később átéltem újra a hetvenes éveket.