Radnóti Miklós irodalmi és személyes kapcsolatai ismerhetők meg abból az új kötetből, amely a költő több mint hatszáz dedikációját adja közre. A dedikációk nem pusztán írói kézjegyek, de információt is adnak az értő olvasónak: életrajzi források, amelyek összegyűjtve kirajzolják a teljes kapcsolathálózatot. A Radnóti-dedikációk jelentőségéről is nyilatkozott lapunknak Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész.

– Most jelent meg Könyvvel üzenek néked – Radnóti Miklós dedikációi című köteted. Saját állításod szerint tizenöt év munkája van benne. Miért pont a Radnóti-dedikálásokat választottad, milyen izgalmakat tartogatott a költő számodra?
– 2001-ben jelent meg az első írásom Radnótiról – éppen egy dedikációját adtam közre. Gyakorlatilag a most megjelent könyv egy-hatszáztizennegyed részét: a dedikáció fotómásolatával, a címzett életrajzával és a költővel való kapcsolattörténetével. Hogy miért vele kezdtem el foglalkozni? Lengyel András biztatott arra, hogy érdemes alaposabban is foglalkozni Radnóti ajánlásaival. Összegyűjteni őket, és majd úgy elemezni. A dedikációkutatás akkor teljesen új tudományág volt, András éppen abban az évben publikálta a dedikációkutatás lehetőségeiről szóló dolgozatát. És hát ez nekem nagyon megtetszett. Egyrészt nyilván saját gyűjtői habitusom miatt, másrészt a filológusi beállítottságom okán. Roppantul élveztem a gyűjtő- és feldolgozómunkát, és élvezem most is, mert persze nincs vége.
– Milyen módszert választottál a dedikációk begyűjtéséhez?
– Az egy író által írt dedikációk – mint a levelei – értelemszerűen sok helyen fellelhetők. Akkor a címzettekhez kerültek, nem egy esetben Magyarország határain kívülre. Ezeket összegyűjteni idő- és munkaigényes feladat. A dedikált könyv nem jön oda hozzánk. Radnóti esetében – de ez minden, az irodalomtörténet által jegyzett alkotóra igaz – az ajánlott kötetek lelőhelyeinek három típusa van: közgyűjteményben, gyűjtőknél vagy kereskedőknél, és a címzettek leszármazottainál. Mindegyik megközelítésének más-más módszere van. A Petőfi Irodalmi Múzeumból sok segítséget kaptam, és más közgyűjteményektől is. A gyűjtők és kereskedők egy része készségesen segített, de volt olyan, aki mereven elzárkózott. A megtalált leszármazottak – büszkén mondhatom: kivétel nélkül – örömmel járultak hozzá, hogy megismerjem az általuk őrzött kötetet és közöljem az ajánlást. Munkámban támogatott Radnóti Miklósné is, nemcsak másolatokkal, hanem kapcsolataival: beajánlott az egykori baráti kör tagjainak leszármazottaihoz, és az ő szavánál nem is lehetett jobb ajánlólevelem a kutatásban. Az pedig külön öröm volt, amikor a szeptember 22-i könyvbemutatón találkozhattam a még élő címzettekkel. Nagyon megtisztelő és felemelő volt olyanoknak dedikálni, akiknek Radnóti Miklós is dedikált. Jelen ismereteim szerint már sajnos csak négyen vannak köztünk.
– Mi volt a legnagyobb kihívás a gyűjtőmunka során, esetleg ért valamilyen meglepetés?
– A könyvben sok-sok kép van, ahol sikerült, ott igyekeztem jó minőségű fotómásolatot is kérni vagy készíteni az ajánlásról. Ezektől lett szép és látványos album a kötet. Mégsem a dedikációk összegyűjtése volt a legnehezebb feladat, és a kötet legkevésbé látványos része volt a legnagyobb kihívás: a címzettek életrajzát megírni. Sokszor egy-egy irodalmi szereplő születési vagy halálozási dátumát sem tudjuk. A nem irodalmi személyekről ne is beszéljünk. És ezek az életek egyáltalán nem mellékesek. Hiszen egy dedikációban két ember van benne: aki írja, és aki kapja. Akik pedig kapták, a címzettek: ők voltak Radnóti Miklós barátai, ismerősei. Ők vették körül, nélkülük légüres térben élt és mozgott volna.
– A megjelent anyagról mered azt állítani, hogy többé-kevésbé teljes?
– Természetesen nem. A kutatás jellegéből adódóan ezt gyűjtőmunkát csak időszakosan lehet lezárni, abbahagyni sosem. Mindig kerülhet elő újabb Radnóti-dedikáció. Egyrészt konkrét példányokról tudok, amik léteznek, de nem láttam őket. Még több olyan kötet lehet, amiről nem is tudok. De bízom benne, hogy egyszer felbukkannak, és egy majdani második, bővített kiadásba belekerülnek. Hogy mást ne mondjak: a könyv bemutatója után két hét sem telt el, és máris nyolc dedikációval ismerek többet. Remélem, maga a könyv is generálni fogja újabb tételek előkerülését.
– Ehhez fogható munka után mi a következő állomás, gondolkodsz már rajta? Akadnak még feltárásra váró irodalmi csemegék?
– A könyv megjelenése csak a Radnóti-kutatás egyik állomása. Furcsán hangozhat a 384 oldalas könyv kapcsán, hogy mindez valójában csak nyersanyag. Többen mondták, hogy ez eddigi munkáságom opus magnuma, és vélhetően igazuk is van. Viszont egyúttal alapja is a további kutatásoknak: a gyűjtés jó esetben nem cél, hanem eszköz. És ez különbözteti meg a gyűjtőt a filológustól: a gyűjtő megelégszik a gyűjtemény összehordásával, a kutató elemezni is akarja azt. Most tehát tanulmányokat szeretnék írni Radnóti irodalmi kapcsolathálózatáról. Mindazonáltal a gyűjtőmunka sem áll le. Sőt: mások ajánlásait is gyűjtöm, s talán idővel ezekből az anyagokból is összeáll valami, és ahogy a kiadóvezető, Kovács Attila Zoltán is fogalmazott egy interjúban: Radnóti kapcsán is vannak még ötleteink.