Képregényen a párizsi terrortámadás
Képregényt írt a november 13-i százharminc áldozatot követelő párizsi merényletek egyik helyszíne, a Bataclan koncertterem elleni véres támadás egyik túlélője. Fred Dewilde grafikus Mon Bataclan (Az én Bataclanom) című kötete a napokban jelent meg Franciaországban, Belgiumban és Svájcban.
Sápadt halálfejű csontvázak
A tavalyi párizsi merényletek estéjén három, testén robbanóövet viselő terrorista hatolt be a párizsi Bataclan koncertterembe, ahol aznap este az Eagles Of Death Metal amerikai zenekar lépett föl. A merénylők azonnal tüzelni kezdtek és rövid idő alatt lemészároltak kilencven embert. A kirobbanó pánik, a gyilkos sortüzek, a halál közelsége még a túlélők számára is súlyos traumává tették a borzalmas élményt.
Nem sokat mondunk a történetről, ha azt mondjuk, elmondhatatlan. Fred Dewilde úgy döntött, hogy kirajzolja magából a szörnyű emlékeket. Akárcsak a gyerekek… Így aztán az is érthető, ha a fekete-fehér, néha rendkívül nyomasztó képregényben a dzsihadista támadók szörnyű, sápadt halálfejű csontvázakként jelennek meg.
Egy lelőtt ember mellett
A támadás során Fred – maga sem tudja hogyan – egy lelőtt ember mellett találta magát a földön. „Még élek. Élő vagyok a halottak között” – eszmélt öntudatra a szerző, akinek balján egy halásos sérüléstől szenvedő, fiatal nő nyögdécselt.
Két órát feküdtek így a földön, amíg megérkezett a rendőrség. Fred sértetlenül túlélte a támadást, de lélekben összetört. Az album második részében ezért „még él” címmel huszonkét oldalon számol be arról, miért nem egyértelmű, miért nem könnyű egy ilyen tapasztalat után folytatni az életet.
„Tényleg van értelme ma megmosakodni? Enni? Nem is vagyok éhes!” – írta. Kihívás lett számára az étkezés, a legegyszerűbb dolgok bonyolulttá váltak. Nehezen viselte a legkisebb zajt is, beleértve a lánya sírását. Minden zaj a Bataclanban átélt robbanásokra emlékeztette… Külön kitérve a rettegés és a félelem állandó jelenlétére, amely miatt még arra is képtelen volt, hogy néhány percnél tovább bármire is koncentrálni tudjon.
A rajz valami ösztönös
Végül a képregény megalkotása segítette a visszatérést a normális kerékvágásba. A grafikus a támadástól számított hat hónap múlva, napra pontosan, május 13-án fejezte be a Mon Bataclan kötetet.
A kötet bemutatóján úgy nyilatkozott: „Victor Hugo verset írt, hogy kifejezze fájdalmát, amelyet a lánya elvesztése okozott neki. A tragikus események feldolgozását segíti, ha szavakba önti az ember az érzéseit. Én azonban nem vagyok a szavak embere, s amúgy is nehéz beszélni arról a borzalmas élményről, amit átéltünk. A rajz azonban valami ösztönös dolog. Nekem ezáltal sikerült feldolgoznom a traumát.”
A munka befejeztével Fred Dewilde immár azt állítja, hogy sikerült kikeverednie a rettegés és a gyűlölet örvényéből. Másokkal ellentétben és szörnyű élményei dacára most már nem fél, ha muzulmán fejkendőt lát az utcán, nem ijed meg az idegenektől.
„Az ellenségnek nincs se bőrszíne, se vallása. Az ellenség a fanatizmus, a félelem, az őrület, amely háborúhoz vezet” – hangsúlyozta a szerző.
Sápadt halálfejű csontvázak
A tavalyi párizsi merényletek estéjén három, testén robbanóövet viselő terrorista hatolt be a párizsi Bataclan koncertterembe, ahol aznap este az Eagles Of Death Metal amerikai zenekar lépett föl. A merénylők azonnal tüzelni kezdtek és rövid idő alatt lemészároltak kilencven embert. A kirobbanó pánik, a gyilkos sortüzek, a halál közelsége még a túlélők számára is súlyos traumává tették a borzalmas élményt.
Nem sokat mondunk a történetről, ha azt mondjuk, elmondhatatlan. Fred Dewilde úgy döntött, hogy kirajzolja magából a szörnyű emlékeket. Akárcsak a gyerekek… Így aztán az is érthető, ha a fekete-fehér, néha rendkívül nyomasztó képregényben a dzsihadista támadók szörnyű, sápadt halálfejű csontvázakként jelennek meg.
Egy lelőtt ember mellett
A támadás során Fred – maga sem tudja hogyan – egy lelőtt ember mellett találta magát a földön. „Még élek. Élő vagyok a halottak között” – eszmélt öntudatra a szerző, akinek balján egy halásos sérüléstől szenvedő, fiatal nő nyögdécselt.
Két órát feküdtek így a földön, amíg megérkezett a rendőrség. Fred sértetlenül túlélte a támadást, de lélekben összetört. Az album második részében ezért „még él” címmel huszonkét oldalon számol be arról, miért nem egyértelmű, miért nem könnyű egy ilyen tapasztalat után folytatni az életet.
„Tényleg van értelme ma megmosakodni? Enni? Nem is vagyok éhes!” – írta. Kihívás lett számára az étkezés, a legegyszerűbb dolgok bonyolulttá váltak. Nehezen viselte a legkisebb zajt is, beleértve a lánya sírását. Minden zaj a Bataclanban átélt robbanásokra emlékeztette… Külön kitérve a rettegés és a félelem állandó jelenlétére, amely miatt még arra is képtelen volt, hogy néhány percnél tovább bármire is koncentrálni tudjon.
A rajz valami ösztönös
Végül a képregény megalkotása segítette a visszatérést a normális kerékvágásba. A grafikus a támadástól számított hat hónap múlva, napra pontosan, május 13-án fejezte be a Mon Bataclan kötetet.
A kötet bemutatóján úgy nyilatkozott: „Victor Hugo verset írt, hogy kifejezze fájdalmát, amelyet a lánya elvesztése okozott neki. A tragikus események feldolgozását segíti, ha szavakba önti az ember az érzéseit. Én azonban nem vagyok a szavak embere, s amúgy is nehéz beszélni arról a borzalmas élményről, amit átéltünk. A rajz azonban valami ösztönös dolog. Nekem ezáltal sikerült feldolgoznom a traumát.”
A munka befejeztével Fred Dewilde immár azt állítja, hogy sikerült kikeverednie a rettegés és a gyűlölet örvényéből. Másokkal ellentétben és szörnyű élményei dacára most már nem fél, ha muzulmán fejkendőt lát az utcán, nem ijed meg az idegenektől.
„Az ellenségnek nincs se bőrszíne, se vallása. Az ellenség a fanatizmus, a félelem, az őrület, amely háborúhoz vezet” – hangsúlyozta a szerző.
Egypercesek
Tintin ismét a csúcson
Közel 80 millió forintért kelt el egy Hegré-képregény
Sétabottól kéziratig
A Petőfi Irodalmi Múzeumba került Nagy László hagyatéka
A befutó
Han Kang, dél-koreai írónő kapta az idei Nobel-díjat