Claudio Magris kapja az idén a Franz Kafka irodalmi díjat. A hetvenhét esztendős olasz író, publicista, germanista és egyetemi tanár írói munkásságának középpontjában Közép-Európa kulturális összefonódása áll, elsősorban szülővárosa, Trieszt és a környező területek szemszögéből. Talán legjelentősebb műve az 1986-ban megjelent Duna, amelyben a folyam országairól írt esszészerű szövegeket. A könyv magyarul is olvasható.
 
Lidérces víziók
Az idei kitüntetett személye hallatlanul fontos, de ragadjuk meg az alkalmat és feltétlenül szóljunk arról a zseniről, akiről a díjat elnevezték. Franz Kafka, aki Prágában született németül írt; mindössze negyvenegy esztendős volt amikor 1924-ben gégetuberkolózisban elhunyt. Szeretett volna családot alapítani: kétszer is eljegyezte Felice Bauert, de mind a kétszer felbontották a jegyességet, mert belátta: bármennyire akarja is a házasságot, nem alkalmas rá, elárulná vele írói hivatását. Agglegénységét, magányát, önmagába zárkózását bűnös életképtelenségnek tartotta. Tragikus diszharmóniában élt önmagával, ami kifejeződött életformájában is: nappal végezte lelkiismeretesen hivatalnoki munkáját, éjjel pedig írt, vagy ha éppen nem tudott írni, mert ez gyakran előfordult, akkor félálomban, derengésszerű tudatállapotban fantomokkal viaskodott, lidérces víziók környékezték.
Az írói munkásságára, a művei szellemi-erkölcsi tökélyére vonatkozó kétségei miatt csak igen kevés művét, elbeszéléseinek egy részét jelentette meg és ezekre is csak nagyon szűk körben figyeltek fel. Elbeszéléseinek fele, regényei és persze prózatöredékei, naplójegyzetei, aforizmái, levelei kiadatlanul maradtak. Egyik prágai barátja, Max Brod vette gondjaiba írói hagyatékát, és bár Kafka állítólag arra kérte őt, hogy halála után semmisítse meg hátramaradt írásait, Brod sorra kiadta őket, mindenekelőtt a három regényt, A pert, A kastélyt és az Amerikát. Ezek voltaképpen mind töredékesek. Vagy hiányosak, vagy befejezetlenek. Kafka bizonyára ezért sem tartotta őket kiadásra érdemesnek.

Egy balekfogó leleplezése
Egy időben nálunk is mindenki (na, jó, nem mindenki, de a teljes bölcsészkar) Kafkát olvasott. Jómagam is faltam az összest és a novellák között találtam meg a kedvencem. A címe: Egy balekfogó leleplezése. Gondolom mindenütt, a családban, barátok között, az utcán, a vonaton, a buszon, szóval az életben mindenütt találunk efféléket. Persze az is lehet, hogy nem is erről szól, hanem valami egészen másról. Idemásolom tehát, mert kár erről annyit locsogni.
„Este tízkor végre, egy korábban csak futólag ismert férfi társaságában, aki ezúttal váratlanul csatlakozott hozzám, és két óra hosszat vezetgetett ide-oda az utcák során, megérkeztem az úri házhoz, ahova estélyre hívtak meg. – Úgy! – mondtam, és tapsoltam egyet, jeléül, hogy a búcsú elkerülhetetlen. Tettem már korábban néhány kevésbé határozott kísérletet. Egészen belefáradtam. – Most mindjárt felmegy? – kérdezte társam. Szájából zajt hallottam, mintha a fogai verődnének össze. – Igen. Mert ugye, meghívtak, ezt már az elején mondtam neki. De ha meghívtak, azért hívtak meg, hogy fel is menjek, oda, ahol oly szívesen lettem volna már, ne pedig itt álldogáljak lent a kapu előtt, itt nézzem levegőnek a velem szemben állót. És ráadásul ez a közös elnémulás; mintha elhatároztuk volna, hogy itt eresztünk gyökeret. És mindjárt a házak is bekapcsolódtak hallgatásunkba, és bekapcsolódott a sötétség, föl egészen a csillagokig. És a láthatatlan járókelők, akiknek útjait találgatni ugyan kinek volna kedve, a szél, mely újra meg újra nekifeszült az utca szemközti oldalának, egy gramofon, mely egy szoba zárt ablakainak zengett valahol – mindez kihallatszott e hallgatásból, mely mintha az övék lett volna kezdettől fogva és mindörökkön. És kísérőm, a maga nevében és – mosoly után – az én nevemben is alkalmazkodott, jobb karját a magasba nyújtva a falnak támasztotta, és szemét lehunyva nekidöntötte az arcát. De ezt a mosolyt nem néztem végig, mert szégyenemben hirtelen el kellett fordulnom. Végre rájöttem, a mosoly nyomán, hogy közönséges balekfogóval akadtam össze. És én még azt hittem, hogy a városban töltött hónapok során kiismertem ezeket a balekfogókat, akik éjszakánként a mellékutcákban kitárt karokkal lépnek oda az emberekhez, mint a fogadósok, vagy hirdetőoszlopok körül settenkednek, ahol megállunk, mintha bújócskát játszanának velünk, az oszlop görbülete mögül legalább fél szemmel oda-odasandítva ránk, s az útkereszteződéseknél, mikor hirtelen elbátortalanodunk, egyszerre odalibbennek járdaszegélyünkre! Hiszen olyan jól értettem őket, csakugyan ők voltak az első városi ismerőseim mindenféle kis kocsmákban, és nekik köszönhettem, hogy megismertem azt a könyörtelen hajthatatlanságot, amely nélkül most már el sem tudtam képzelni e világot, olyannyira, hogy már-már önmagamban is éreztem. Hogy ott tudtak állni az emberrel szemközt, amikor pedig rég otthagytam őket, tehát nem volt fognivaló! És nem ültek le, nem vágódtak el, hanem néztek-néztek, olyan pillantással, amely még nagy messziről is meggyőzőnek hatott! És eszközeik sosem változtak: odaálltak elénk, minél terebélyesebben, megpróbálták elállni utunkat, ne mehessünk, amerre akartunk, kárpótlásul lakhelyet kínáltak szívük közepében, és ha lázadozott már bennünk az összetorlódott sok érzelem, ölelésnek vették, és hanyatt-homlok belevetették magukat. És csak ilyen sokára ismertem fel most ezeket a régi trükköket! Ujjaim hegyét dörzsöltem-szorítottam egymáshoz, hogy meg nem történtté tegyem ezt a szégyent. Emberem azonban ott támasztotta továbbra is a falat, balekfogónak vélvén magát rendületlenül, és fedetlen maradt orcája pirult a sorsával való elégedettségtől. – Felismertelek! – kiáltottam, és könnyedén vállon veregettem. Majd sietve elindultam felfelé a lépcsőn, és a szolgák határtalanul hűséges-odaadó arca fent az előszobában szépséges meglepetésként örvendeztetett. Végignéztem rajtuk sorra, ahogy lesegítették rólam a kabátot, letörölték csizmámat. Fellélegezve, kihúzott derékkal léptem aztán a terembe.”

Közép-Európa szellemi értékei
A prágai Franz Kafka Társaság immár másfél évtizede ítéli oda a díjat olyan íróknak, akik műveikkel hozzájárultak a demokrácia, az egymás iránti tisztelet és a humanizmus elveinek, értékeinek terjesztéséhez, különös tekintettel Közép-Európára.
Az elismerést első ízben – 2001-ben – az amerikai Philip Roth kapta. A díj odaítélésének egyik feltétele, hogy a kiválasztott író művei tükrözzék a közép-európai szellemi értékeket, eszmeiséget. Ennek ellenére nem feltétlenül szükséges, hogy a díjazott a régióból származzon.
A díj, amelyet hagyományosan októberben adnak át a prágai Óvárosi városházán, egy Kafka prágai szobrát ábrázoló bronzplakett, amelyhez tízezer dolláros pénzjutalom is jár. Magris a díjat személyesen kívánja átvenni Prágában. Magyar írók közül eddig Nádas Péter kapott Franz Kafka-díjat 2003-ban. Az idén tizenegy jelölt közül választott a nemzetközi zsűri.