A holland nemzeti könyvtárban állították ki néhány hete azt a csodálatos kódexet, amelynek pár lapját itt összegyűjtöttük. A lenyűgöző kötetet 1485-re datálják a szakemberek, Boccaccio Dekameronjának egyik korai kiadása. Az itt közölt válogatás az egyes napok kezdetéhez tartozó illusztrációk. A címlapképen maga Giovanni Boccaccio is látható.

A novellafüzért keretező történet szerint az 1348-as firenzei pestisjárvány elől hét nő és három férfi egy vidéki kastélyba menekül, ahol pikáns történetekkel múlatják az időt. Az egyes napok témáit az előző este megválasztott király vagy királynő határozza meg. Mivel valamennyi szereplőnek elő kell állnia egy mesével, tíz nap alatt száz történet hangzik el.

Sajnos a mesélőkről nem tudunk meg sokat, Boccaccio nem tartotta fontosnak őket. Inkább valami logikai ívet, rendezőelvet akart találni aprócska történeteinek, s így jutott a firenzei menekültekhez. Ugyanakkor maguk a fabulák elevenek, életszerűek, lendületesek és mulattatóak. Boccaccio – nem pusztán egy időtálló könyvet, de új műfajt is létrehozva – 1348 és 1353 között dolgozott főművén.

A kötet nem múló népszerűsége a humoros és a furfangos történetekből áradó életörömnek köszönhető. A mesék hősei az evilági lét teljességére törekedve a reneszánsz világ karakteres képviselői, már-már modern emberek, akik elutasítják a hagyományos kötöttségeket, s a földi élet gazdagságát keresik.

Talán ennek az életigenlő szemléletnek köszönhető, hogy a könyv számos utódot ihletett meg. Egyes részletei vándormotívumként bekerültek a világirodalomba, Chaucer, Shakespeare, de még Anatole France is merített a reneszánsz ember ideáltípusát megrajzoló kötetből.

A mű magyarul először 1890-ben jelent meg Dekameron vagy száz elbeszélés címmel Zempléni P. Gyula fordításában. 1926-ban Szini Gyula és Forró Pál magyarította a könyvet, majd napvilágot látott egy újabb kiadás Radó Antal és R. Vay József fordításában.