A minap teljesen véletlenül került a kezembe egy könyv, ami – tudom, ez sokaknak nagyon keveset, az akkori idők veteránjainak viszont – nagyon sokat mond. Az ebéd (In memoriam Batu kán) címet viselő kötet hallatlanul fontos mérföldkő volt (néhány éve jelent meg) egy mitikussá vált história utótörténetében, miután az első honi happeningről addig csupán alig-alig látott napvilágot néhány írás.
Azóta se nagyon.

Az első happening
Nem is erről van szó, egészen másról. Ám mivel mégiscsak ez volt az első hazai performance, idézek itt egy rövid összefoglalást a kötetből: „Egy lugason keresztül lehetett megközelíteni a happening budai helyszínének pincéjét, ahol az érkezők először egy benzinnel leöntött lángoló babakocsit pillantottak meg, majd Szentjóby fogadta őket, amint derékig a földbe ásva gépelt egy írógépen. Mellette elhaladva jutottak le a boltíves pincébe, ahol negyedórás, sötétben való várakozás után nagy hangerővel felzendült Krzysztof Penderecki lengyel zeneszerző egyik kísérleti zeneműve… Szentjóby pirosra és kékre festett gipszet kevert ki, mellyel Jankovicsot bekenték és a közönséget is megdobálták vele. Miközben Beethoven Örömódája elviselhetetlen hangerővel szólt… a happening szervezői a hideg paprikás krumplit fogyasztották el. Az evés közbeni zajokat, mint a csámcsogást és a melléjük kikötött élő csirke rikácsolását mikrofonnal erősítették fel. Miután befejezték az ebédet, öklendezések hatására Altorjay egy nejlonzsákba hányt. Ekkor Szentjóby a csirkét az egyik zsákba tette és azt Altorjay fejére húzta, majd az üres tányérokat szöggel az asztalba verte... A happening végén spárgákkal kötözték össze a nézőket és különféle tárgyakat, majd Szentjóby összetörte a villanykörtét. A sötétben a szervezők eltorlaszolták a pincefeljárót, így ahhoz, hogy valóban vége legyen a happeningnek, a közönségnek ki kellett szabadítania magát a fogságból. A részvevők a felszínre érve, a lugasban tisztogatták magukat a rájuk rakódott pókhálótól, tolltól és mindenféle piszoktól.”
A nagy performance, egyik résztvevője, vagy éppen fő szervezője, Szentjóby Tamás – van-e ki nevet nem ismeri? – tisztelte, sőt imádta a lengyeleket. Így azután többször is járt Krakkóban, s szép szál fiatalember lévén, összeismerkedett néhány helyi leányzóval, tehát makogott egy-két mondatot polyákul.
Ugyanígy volt ezzel Altorjay Gábor is, (szintén happeninges, költő, filozófus, életművész, talán titkos anarchista), no meg jómagam, aki akkor sem, ma sem értem, miért kell (jó?) Egy sötét szobában feláldozni egy tojást, csoportosan tökre levetkezni egy kiállító-teremben, meg a lakomával egybekötött hányás (amit kiegészít a nyílt színi székelés, vizelés, az egyik szereplő totális infantilizálása, csecsemővé tétele) és így tovább, és így tovább.
Azon felül, hogy nagyon tiszteltem Altorjay, fogalmam sem volt arról, ráérő idejében, mit tesz, vagy éppen mit nem…

A pokoli terv
Az egyik lengyel tanfolyam után – mert mi ketten komolyan vettük és lelkesen tanultuk a nyelvet, azt mondta Altorjay, akit csak Alecnek hívtam:
– Menjünk el, egy kocsmába, ott ül Szentjóby. Ismered Szentjóby Tamást? Jó fazon. Meg csajok is lesznek.
Útközben eszelte ki a pokoli tervet, vagy lehet, már korábban is kifőzte, mert a Fő utcai kocsma előtt – már nincs meg, talán a lakat is elporladt az ajtaján – bedobta:
– Jól beszélsz lengyelül, azt mondom Szentjóby, hogy elhoztam egy srácot, téged, varsói vagy, itt tanulsz. Jóindulatú, hiszékeny fickó, nagy művész. Happeninges.
Fogalmam sem volt, mi az, hogy happeninges, így azután rábólintottam, belementem a dologba.
A kocsmában váratlanul minden könnyen ment, Szentjóby elhitte, amit magam sem hittem el, olyan jól beszélek lengyelül, hogy én egy igazi lengyel diák vagyok. Kihúztam magam, mert külföldi diáknak lenni menő dolog, a csajok is jobban megnéztek, maguknak. Nagyobb baj nélkül megúsztam, a gond később kezdődött.

Én most lengyel vagyok
Kiderült, Szentjóby meg én egy gimnáziumba járunk, eddig valahogy elkerültem, nem láttam. Nem így ezután. Ha véletlenül szembe jött a folyosón, elbújtam egy oszlop mögött, vagy beosontam a WC-be, a szünetben az osztályban rostokoltam, mintha a leckét tanulnám. Szerencsére végzős volt, nem sokáig kellett bujdokolnom.
A nagyobb baj az volt, hogy én a Szamuelyben, ő pedig a szomszéd utcában lakott, biztos láttam, de átváltozásom előtt nem figyeltem, idősebb is volt, miért vett volna észre.
Most azonban már észrevett, s azonnal lengyelre váltottunk. Ő továbbra is makogott, én viszont tudván, bizonyítanom kell, egyre jobban elmélyedtem a baráti nyelv rejtelmeiben.
Szentmarjay ettől kezdve szinte üldözött, alig volt hely a városban, ahol ne futottunk volna össze, ha az ügyeletes barátnőmmel sétáltunk, jött, azonnal mondanom kellett:  
– Ne lepődj meg semmin! Én most lengyel vagyok…
Így ment ez két-három évig, már egyetemre jártam, s épp az Eötvös-klubban sörbe pöcifociztam három nagymenővel, amikor belépett az ajtón Szentjóby.
Azonnal észrevett, s odalépett hozzám egy baráti – polak wegier dwa bratanki – ölelésre.
Én azonban megelőztem:
– Tamás – szóltam hazánk ékes nyelvén – én ugyanolyan magyar vagyok, mint te. Tényleg!
Egy darabig állt, nem szólt egy szót sem, s ahogy a sanzon mondja, elment némán.
Később elhagyta az országot, néhány éve jött vissza, nem találkoztunk.
Azóta kerülöm a Szamuely utcát.