A nemrég József Attila-díjat kapott Nagy Koppány Zsolt többkötetes író komoly tervekkel készül. Ezekről, az írás és újságírás kapcsolatáról, illetve az egy írónál elengedhetetlen szorongásokról is kérdeztük őt.

– Közismert Thomas Bernhard nem túl hízelgő vélekedése a díjakról. Neked mit jelent a most kapott József Attila-díj? Általában a díjakhoz való hozzáállásod érdekelne.
– Valóban, „minden nevetséges, ha a halálra gondolunk”. Jó volna valami hasonló szellemesség, eltávolodás, kioltás ide, vagy egyáltalán: a díjakra vonatkoztatva – majd, ha még sok díjat kapok, minden bizonnyal kiigazgyöngyözöm valami hasonlót –, ám az én nézőpontom közel sem ennyire radikális: nagyon örülök neki, annál is inkább, mivel tavaly is rajta voltam a listán, de – mint kiderült – töröltek. Így amolyan beteljesedés az idei díjazás. Nem hoz zavarba, szerény (és álszerény) keretek között büszke is vagyok rá, és remélem, akik olvasták a könyveimet, szintén úgy gondolják, hogy megérdemeltem.
– Jelenleg egy csepeli iskolában tanítasz, mellette újságot írsz, és a most induló, Orbán János Dénes nevével fémjelzett íróakadémiának leszel az oktatója hamarosan. Írni mikor fogsz ennyi minden között?
– Magyar–angol szakos bölcsész és tanár vagyok (ennek, főleg a bölcsész-jelzőnek minden súlyát átéreztem már: gondoskodtak erről a gazdasági életben nálam otthonosabban mozgó cégesügyfél-felebarátaim, nagy kacagások közepette), így túl sok minden közül nem válogathatok az álláshirdetések polcai között bóklászva: tanítás, írás, tanítás, újságírás, aztán megint tanítás, fordítás és szerkesztés – nagyjából ezt lehet kapni ebben a boltban, vagy (a pálya csúcsa!) személyi asszisztenssé, netán tolmáccsá is lehet válni egy jóravaló, csak roppant elfoglalt és fontos cégvezető mellett, erős magyar akcentussal. A fenti listáról eddig is mindegyiket műveltem, hogy összekalapáljam a család megélhetéséhez szükséges gonosz, büdös, de mégiscsak elengedhetetlen pénzt. Annyi a különbség, hogy eddig, több mint tíz éven keresztül elsősorban angolt tanítottam cégeknél orrvérzésig, minden egyéb (sajnos, még az írás is) csak ez után következ(het)ett. Így a mostani elfoglaltságokat viszonylag rutinosan kezelem, pedig immár van két remek gyermekem is, akik – joggal – ugyancsak időt követelnek maguknak. Iskolákban, nyelviskolákban tanítani csöppet sem derogál, második véremmé vált, újságírás során kedves szerzőimről, könyveimről írok jegyzeteket, esszéket vagy olykor tárcanovellákat, ez valósággal felüdít, és az íróakadémiára is olyan ígéretes tehetségek kerültek, akikkel öröm lesz együtt dolgozni. Mielőtt arra válaszolnék, mikor írok, elmondom, mikor olvasok – az ugyanis elengedhetetlen feltétele az írásnak, igen magas élvezeti értékén túl például az intertextus miatt is –: útközben, órák közötti szünetben, este, ha mindenki alszik már. Kisebb lélegzetű művek írásában olyan rutinom lett, hogy két nagyszünet alatt elkészülök velük (persze csiszolni kell még őket), de regényt csak nagy és nehezen kivitelezhető összpontosítással tudok írni. Ilyenkor családom elnézését kérem, elvonulok egy barlangba, és a véremmel a falra írom a fejben, jegyzetekben, telefonban már dresszúrázott (elég szigorú fickó vagyok írás közben) sorokat. Aztán onnan lemásolom, átöblögetem, szárítom, csoportosítom, újraelosztom, felszippantom, átálmodom az egészet – nagyjából így készül a könyv.

– Több interjúban elmondtad, hogy szorongásos, aggodalmaskodó típus vagy. Az írásaid ellenben nagyon humorosak, ironikusak, a stílus könnyed, jó értelemben véve lebegős. Tehát írás közben leteszed a személyiséged és egy másikba bújsz, hogy a szorongásos-aggódó fickó nélkül, akadálytalanul írhass?
– Szinte közhely, hogy a humoros munkák szerzői elég morcos, önemésztő és aggodalmaskodó alakok. Szívesen mondanám, hogy allűr a gondtereh ránca a homlokomon, vagy afféle írást elősegítő technika, de ez sajnos nem igaz: alapjáraton is ilyen vagyok, éppen ezért nem szívesen időzöm egy helyben sokat, mert végeláthatatlan panaszkodásba és önsajnálatba vagyok képes kitörni és lávaként hömpölyögni. Írás szempontjából talán nem jó hír, hogy lassan azért változom, a középkorúság unalmas konszolidációjának fázisába léptem, és idegem már nem peng úgy, mint a zengő érc czimbalma, hanemha csupán rosszul lefogott húrhoz hasonlatosan, amolyan negatívként őrizgetett találkozás egy fiatalemberrel ez. Írás közben még ennél is aggályosabb vagyok, annyira, hogy az már szinte hisztéria. (Ennek ellenére behúzom a sztorit a második nagyszünet végére, csak biztos vagyok benne, hogy rossz.) Tán ezért a sok önreflexió, kitekintés és beágyazás a szövegekben, ami persze óhatatlanul az (ön)irónia irányában moccan – és innen csupán egy semmi kis halálugrásnyira van a humor. Az, hogy a reszkető gyomor, a sok izzadság és remegő aggódás ne látszódjon a kész íráson, iszonyatos verítékezésbe kerül, de persze örömmel ontom, ha az olvasóknak tetszik. És azért nagyon élvezem: aligha tudnék bármit csinálni e nélkül az undorítóan nélkülözhetetlen és szeretnivaló feszültség nélkül.
– Legutóbb megjelent, Nem kell vala megvénülnöd 2.0 című könyvedben egy utópisztikus, de annál valóságosabb, az időseket érintő társadalmi krízis is helyet kap. Íróként hogyan figyeled az európai eseményeket, a migrációt, a társadalmat befolyásoló problémákat? Árnyaltabban: tudod-e íróként figyelni?
– Amikor azon a könyvön gondolkozni kezdtem, valamikor 2007 körül, a legnagyobb közelgő, és még az én életemben beérő társadalmikataklizma-ígéretnek tényleg a jelenlegi, valamennyire azért még működő és viszonylag humánus nyugdíjrendszer megomlása látszott lenni. Mindannyian ismerjük a számokat az egyre inkább kitolódó élettartamról, az egyre kevesebb születő gyerekről, akik majd a mi nyugdíjunkat, satöbbi. Éppen ezért érvényes problémának tűnt, és ez a megírás, majd újraírás közepette sem változott meg. Akkor még nem látszott az a pokoli helyzet, amelyik a történelmi eseménnyé magát kinövő migrációt eredményezte. Most úgy látom, hogy negatívutópiailag rosszul mértem fel a jövőt, rosszabbul legalábbis, mint mondjuk Michel Houellebecq. De hozzá kell tennem, hogy a problémára adott megoldási képletek – nem megvalósításukban, hanem filozófiájukban – ijesztően hasonlítanak arra, amit magam is leírok a könyvben. A kérdésre konkrétabban is válaszolva: aggódva és részvéttel figyelem az eseményeket (egyebet nem is igen tudok tenni), és nem, még nem merült fel bennem, hogy íróként nézzem: túl friss és nyers ahhoz, hogy elfogulatlan, didaxismentes szépirodalommá lehetne párolni.
– Ellenben most miken dolgozol, a korábban beígért novelláskötet várható-e?
– Igen, a novelláskötet háromnegyedrészt készen áll, és van egy regényvázlatom is, ám ehhez keresek összkomfortos barlangot a nyár idejére; ha ezt is újra kell írnom, akkor télig. Vérem van bőven, egyébre – most úgy érzem – nincs szükségem. Illetve szeretném, ha sikerülne első regényemet, a Jozefát úr, avagy a regénykedés című könyvet újra kiadni.

– Magyarországon továbbra is a regény tartja magát, az számíthat leginkább az olvasók érdeklődésére. Szerinted a novella múlt századi népszerűségének végleg leáldozott, illetve van még remény?
– Miközben az íróakadémián végzett munkámra készülök, módszeresen igyekszem újraolvasni a novellairodalom jelentős állomásait, és igen nagy örömömet lelem benne. Nem is értem ezt a regénymániát, mondhatnám (jóllehet én is regényeket igyekszem írni, mikor „írok”): a novellák kényelmesen fogyaszthatók (pontosan úgy, mint a versek), a katarzis rövidebb időn belül ismétlődik, mint a regények esetében, és olyan gyöngyszemek vannak, hogy úristen; ha már Thomas Bernhard szóba került: lehet, hogy nem szeretett díjakat átvenni, de olyan rövidnovellákat írt, hogy az ember térde beleremeg. Muszáj lesz idéznem egyik kedvenc íróm, Karácsony Benő megjegyzését az üggyel kapcsolatban – egyrészt, mert nagyon fontos és lényeglátó gondolatnak tartom, másrészt hogy megmutassam: a probléma nem újkeletű és nem is megoldott, de talán nem is kell – nem is lehet – megoldani. Egy Ligeti Ernőnek 1937-ben adott interjújában arra a kérdésre, hogy „Bizonyára a te megállapításod is, hogy mostanság erősen hiányzik az erdélyi irodalomból a novella. Mi az oka ennek?”, ezt a választ adja a jó Karácsony Benő: „Igen, hiány van a novellában. Az olvasóközönség általában nem keresi a novellát. Regényt akar. Az irodalmi kínálat tehát igyekszik alkalmazkodni a kereslethez. Ezenkívül: a novella nem kiadós műfaj. Kis cserepekben, mondjuk, mozaikokban adja az írót. A nagyvonalúság előnyei hiányzanak belőle. Nem tartja az olvasót napokig fogva egy téma, egy mese bűvkörében. Anyagi hozama sem kielégítő. Egyébként nagy kár, hogy így van. Néhány írónk, akik a novella terén maradandót alkottak, átsodródtak a regényírás területére, anélkül, hogy igazán regényírókká váltak volna.” Ennél érvényesebb megfigyelést aligha lehet tenni ezen a téren.
– Jelenleg hogy állsz a szexszel, már ami az irodalmi felhasználhatóságát illeti?
– Mikor először olvastam a kérdést, úgy meghökkentem a vesszőnél, hogy nem is olvastam tovább, csupán egy lélegzetvételnyi szünetet követően. Aztán nyomban eszembe jutott egyik egypercesnovella-ötletem, amolyan kis magyar abszurd, amelyikben valakit a politikai preferenciáiról kérdeznek, mire az illető hosszan és részletesen ecseteli a nemi életét, gátlástalanul kiteregeti a legdisznóbb részleteket is, csak épp a feltett kérdésre ne kelljen felelnie/nem felel. Na de aztán végigolvastam, és jelentem, úgy állok vele, hogy nagyjából mindent megírtam róla, amit akartam, lehetett vagy tudtam (ugyanez nem mondható el másik kedvenc témámról, a halál és társairól). Ez persze nem jelenti azt, hogy ezután ritkábban élnék vele (irodalmi felhasználhatóság tekintetében – sem), mert igencsak felüdít (irodalmi felhasználhatóság tekintetében – is), csak némi hangsúlyeltolódást kell majd valószínűleg elszenvednie.

 

 Fotó: Szöllősi Mátyás