A Zsidó.com híre szerint nyelvtörténeti vitát tisztázó, hétszázötven éves tóratekercs bukkant fel az Egyesült Államokban. A mintegy fél évvel ezelőtt előkerült, XIII. századi teljes tóratekercs közelmúltban befejeződött vizsgálata nyomán régi vita végére kerülhet pont.
Elöljáróban azonban szögezzük le, tisztelt olvasóink nem várhatják valami súlyos világtörténelmi jelentőségű kérdés megoldását a most elemzett szövegtől. Sőt valljuk be, a felfedezés szőrszálhasogató talmudizmus. De, hát mi mást is kínálhatna egy XIII. századi tóratekercs?

Szöveg és hagyomány
Az egyik legrégebbi ismert tóratekercs másfél hónapja kelt el a New York-i Sotheby’s árverési ügynökségnél. A tekercs korát C14-es izotóp vizsgálattal határozta meg dr. Hong Wang, aki arra jutott, hogy az értékes könyv a XIII. századból származik. Ilyen régi teljes tekercset, a most felfedezetten kívül, csak egyet tart számon a kultúrtörténet.
Az aukció előtt a tulajdonosok az Orot Jiszráel nevű főiskola héber nyelvi szakértőjét, dr. Joszi Perechet kérték föl a szöveg vizsgálatára, aki a középkori askenázi kéziratok egyik legnevesebb szakértője. A tudósnak, a zsidó vallási hagyomány szempontjából rendkívül fontos kérdést kellett tisztáznia, azt ugyanis, mennyire minősül „kósernek” a szöveg, azaz a betűk típusa, a nyílt és zárt szakaszok, illetve a dicshimnuszok felépítése megfelel-e a vallási előírásoknak.
A kutatás egyebek mellett azzal az érdekes következtetéssel zárult, hogy a hétszázötven esztendős iratot használói újra és újra hozzá idomították a változó vallási követelményekhez.

Egy mérges rabbi
Dr. Perec a tekercsről tartott előadásában elmondta, hogy a könyv nyolcvanhat bőrlapból áll, melyek összesen kétszázötvenhét oldalt tartalmaznak, oldalanként pedig negyvennyolc sort, ellentétben egyébként a ma általánosan elterjedt negyvenkét sorral.
Egy régi szokást próbál követni a szöveg. Ennek értelmében minden oldalt „váv” (ו) betűvel kell kezdeni, de ez azzal jár, hogy a tóramásolónak rendszeresen meg kellett nyújtania egyes betűket, időnként extrém módon, hogy a következő oldal elejére is „váv” kerülhessen.
A szokás ellen egyébként éppen a XIII. században felemelte a szavát rothenburgi Meir rabbi, mert rendkívül zavarta az, hogy a hagyomány következtében az íráskép esztétikai megjelenése sokszor igen silányra sikerült. A hagyományújításból azonban nem lett semmi, mert a tóramásolók – talán éppen az esztétikai élményt követelő rabbi hatására – elkezdtek arra figyelni, hogy eleve jól sikerült szövegeket másoljanak.

Kivakart szünetek
A tekercs másik sajátossága a vallási előírások változásának kényszeredett követése. A szövegben óriási mennyiségű javítás található, melyek a tekercs keletkezésétől szinte a mai napig tükrözik a hagyománytörténetét. A szöveg jelenleg megfelel ugyan a követelményeknek, de az írás különböző rétegei eltérésekről tanúskodnak. A csak különleges fényképek segítségével feltárható javítások mellett persze vannak egyértelmű különbségek is, például egyes szavak írásában, vagy a Sirát Hájám (a Vörös-tenger szétválasztása után énekelt hálaima) felépítésében jelentősen különbözik e tekercs a ma használatos tóraszövegtől.
De van más különbség is. Egy régi hagyomány szerint ugyanis a tóratekercsben a betűkön kívül tilos bármilyen egyéb jelölést alkalmazni. Ezekben a szövegekben nincsenek például írásjelek. Hogy mégis felolvasható legyen a szöveg, a tóramásoló az egyes mondatok végén egyszerűen szünetet – mintegy három betűnyi távolságot – hagyott. Később azonban mások úgy gondolták, hogy erre semmi szükség, vagy egyenesen istentelenség a szünet, ezért eltüntették azokat. Mégpedig úgy, hogy itt-ott kivakarták az eredeti betűket, s fantasztikusan megnövelve, máskor kétségbeejtően összenyomorítva újraírták a kivakart részleteket. Mindezt úgy kellett megtenniük, hogy Isten nevét véletlenül se töröljék, ezt ugyanis igen szigorú hagyomány tiltja.

Az ősi „álef”
További érdekesség, mely szintén a tekercs régiségére utal, az a különleges, négyzetes betűtípus mely napjainkban már nem használatos. És ezzel el is jutottunk a nyelvtörténeti kérdéshez. Évszázados vallásjogi vita zajlik ugyanis akörül, hogy miként kell helyesen, az ősi hagyománynak megfelelően betűzni Mózes ötödik könyvének egyik (5Mózes 23:2) sorát. A nevezetes mondat – Ne jusson be zúzott heréjű vagy elvágott tagú az Örökkévaló gyülekezetébe – egyik szavában mind az askenáz, mind pedig a szfárádi tóratekercsekben „hé” betű szerepel, a jemeni szokás szerint készülteknél, illetve a chábád haszidizmus tóratekercseiben azonban „álef”. A most átvizsgált hétszázötven esztendős szövegben – még a tekercs legelső másolójának kézírásával – ugyancsak a kérdéses „álef” szerepel. Könnyen lehet, hogy az eredeti formára bukkantak rá a kutatók.