A jövő másképp volt

Kedves barátom, Aristo a minap cikket írt a sci-firől, s cikkében olyasmiket állított, amelyekkel nem érthetek egyet. Abban persze igaza van jeles szerzőnknek, hogy amikor a holnapról beszélünk, valójában a jelent próbáljuk értelmezni, de azért a jövő kutatása mégsem csak a mának valamiféle projekciója. Illusztrációként hadd mondjam el, hogy a múlt éppen ennyire képlékeny, a történettudomány éppen annyira jelen idejű, mint a jövő kutatása, mégsem szakadhat el teljesen a történelmi események láncolatától, még akkor sem, ha azoknak értelmezése pont annyira az adott kutató kénye-kedve szerint való, mint ahogy a futurológus a saját szája íze szerint méri föl távoli idők esélyeit.

A korok véget értek

Kezdjük is mindjárt a sci-fi és a jelenidő kapcsolatával. Aristo kolléga látványos ívet húz a korai tudományos fantasztikum merész indulataitól korunk sötét disztóppiájáig, s futurológia-történetében így meglátni véli a XIX. század boldog, illetve a XXI. század boldogtalan jelenét.
A kép azonban sokkal bonyodalmasabb ennél, s mivel az alien a részletekben rejtőzködik, nem kerülhetem meg, hogy össze ne foglaljam a jövőképek bizakodó történetét, ha csak dióhéjban is. Históriánk kezdetén azonban a sci-finek még se híre se hamva. Mégis meg kell emlékeznünk a XVIII. századnak és a XIX. század elejének jövőképéről, mert ott, egészen pontosan a felvilágosodás idején, és az ipari forradalom korai időszakában fogalmazódott meg először, hogy a jövő másmilyen lesz, mint a múlt. Igaz, ekkoriban még ezt a jövőt egészen másképp alkották meg, mint a tudományos fantasztikum későbbi nagyjai. Ekkoriban még inkább afféle szociális innovációk sorának látták a kibontakozó új világot, abban bíztak, hogy a rendelkezésre álló tudás alapján valami kényelmesebb, igazságosabb, békésebb, több lehetőséget kínáló világot lehet létrehozni. Lett tehát köztársaság, demokrácia, emberi jogok, és kapitalista gazdaság, tervbe vétetett a falanszter, az egyenlő elosztás, később a kommunizmus… Hangsúlyoznom kell azonban újra: mindezt a rendelkezésre álló tudás és adott technika alapján képzelte a kor megvalósíthatónak.
A XIX. század második felében, igen, valóban Vernével érkezett meg a nagy fordulat, az a felismerés, hogy a jövőben olyasmire is képesek leszünk, amit ma még nem tudunk megvalósítani. Lesz repülőgép, meg tengeralattjáró, magasvasút és valami magától haladó jármű, auto-mobil, vagy mi a csuda. És lett.
A század végére azonban a tudomány könyvei lezárultak. A sci-fi első nagy korszaka véget ért, s, ha eddig tartott volna Aristo barátom elemzése, talán egyet is érthetnénk konklúziójával: a technika és tudomány alig-alig változtatta meg az életet. A szegények szegények maradtak, sőt tán minden korábbinál nagyobb nyomorba süppedtek, a gazdagok pedig – lányuk, pénzük és boruk lelkes élvezete mellett – vidáman agarásztak. H. G. Wells 1898-ban megjelent Világok harca című kötete jelképesen is zárja a tudományba vetett hit korszakát, hiszen a regénybéli marslakók támadása ellen teljesen tehetetlennek bizonyul az ember. Wells munkája a századvég félelmeit tükrözte: a korok véget értek.
Talán egyszer el lehetne gondolkozni azon is, hogy a világháború és a tudományos-technikai haladásba vetett hit hiánya összefügghet-e egymással. Mert úgy tűnik, azok, akik száz esztendeje megüzenték egymásnak a háborút, semmiféle feltevéssel nem éltek azzal kapcsolatban, hogy ez az összecsapás minden korábbitól különbözni fog, főképpen technikai eredményeinknek köszönhetően. Úgy tűnik, ők – éppen, mert egy baljósan sci-fi-hiányos korszak gyermekei voltak – föl nem érhették ésszel, hogy milyen hatása lesz a géppuskának, a repülőnek, a harci gáznak, s nem utolsó sorban a haditermelésnek.
A nagy világégés azonban mindezt, s még mindezeknél több, apróbb-nagyobb leleményt éles reflektorfénybe helyezett, s ezzel újabb jövőképeket teremtett. A tudományos fantasztikum második virágkora köszöntött Európára.  

A jövő örökre megváltozott
Olyan század, vagy talán olyan korszak vette kezdetét, amelyben a jövő nem valamilyen távoli találgatás, játékos fantázia, merész vízió, hanem mindennapi figyelem tárgya. A jövő megkerülhetetlenné vált, mert a jövő minden nap megérkezett, és aki nem fogadta szívesen, nem kínálta hellyel és bonbonnal, sőt, aki nem készült föl kellőképpen az érkezésére, az szinte percek alatt vált elmaradottá, majd vesztessé, s végül olyasvalakivé, akin túllépett a történelem. Egyének, közösségek, népek lettek semmivé, mert eltiporta őket a haladó huszadik század.  A romantikus vágyakat felváltották a racionális célok, az álmokból tervek lettek, az élet feladattá vált.
Mai szemmel nehéz igazi sci-finek nevezni e kor jövőképeit, mert ekkoriban nem pusztán regények születtek, de rémregények is valóra váltak. A scientista kultúra minden elmaradottság, minden nehézség orvosolását ígérte. Igaz, afféle orvosi nagyvonalúsággal: ha vágni kell, nem szabad sajnálni az elüszkösödött végtagot. Így aztán elméletből gyakorlattá vált történelmi és dialektikus materializmus, amelynek haladáskoncepciója olyannyira összefonódott a technikai fejlődéssel, hogy legismertebb jelszavát még ma is mindenki fújja: „villamosítás plusz szovjethatalom, egyenlő kommunizmus”. És lett GOELRO, lett sivatagok termővé tétele, és lett kolhoz és iparosítás, töblettermelés, és gulág.
De valóra vált egy másik rémálom is, a rasszhigiénia. A genetika tudományos tévedésének következtében néhány millióan elpusztultak ugyan, de azért a tudomány a második világégés során súlyos tényekkel igazolta, bizony igaza volt a korai futuristáknak: a technika hallatlan előnyt ad annak, aki használja. S ezzel a jövő örökre megváltozott.
Hogy lehet szörnyű, lehet rémületes a holnap, azt is tudtuk már a huszadik század derekán. Huxly, Orwell, s persze a megdöbbentő hatású rádiójátékká alakított Wells-munka (A harmincas években, az USA-ban a Világok harcából készült rádiójáték adása során emberek ezrei hitték el a kitalált, de valóságszerűen tálalt történetet, és menekültek el otthonaikból.) pontosan megmutatta ezt. Ugyanakkor a valódi világ hirtelen rendkívül barátságossá lett. A tudomány és a technika elhozta a jóléti paradicsomot, a porszívóval, autóval, televízióval, konzerv-élelmiszerrel felszerelt háztartást, a szabadidővel és pénzzel rendelkező középosztályi létet. A sci-fi-szerzők nem győztek fantáziálni azon, mi mindent ki nem talál majd még az emberiség, s a mind merészebb feltevéseknek csak az unalom vetett gátat. A jövő kezdett unalmassá válni, hiszen gyakorlatilag megvalósult.
Aztán a hatvanas években hatalmas ugrást tett az emberiség, amelyet Neil Armstrong kicsiny lépése tett rendkívül nyomatékossá. Ezzel a sci-fi a világűr meghódítására indult. A Star Trektől a Star Warsig, azaz 1964-től kisebb-nagyobb ingadozásokkal napjainkig jelen van a világűr meghódításának reménye.
Közben persze volt hidegháborús rémület, atomkatasztrófától tartó disztópia, meg volt, sőt van klímaváltozás rémképeit taglaló mese, de a sci-fi napjainkra nem azért lett sötét és ijesztő, mert korunk annyira rémületes perspektívákat hordozna, hanem valami egészen más miatt.

Kit érdekel egy idilli világ?
A minap Ondřej Neff cseh sci-fi-íróval készült interjúban ezt olvashattuk: A „Sci-finek mágiája hiányzik a mai világból. Az, hogy valami kütyü működésbe lép, ez az okostelefonok világában már aligha lep meg valakit is. Ettől persze a sci-fi írónak szüksége van a technikai tudás egy bizonyos szintjére. De az olvasókból már így is egyre jobban kiveszik a meglepődés, a csodálat momentuma.”
Hasonlót mondott egyik sci-fi-rajongó barátom, amikor arról faggattam, szerinte miért nem írnak manapság utópiákat. Azért, felelte, mert az unalmas lenne. Kit érdekel egy idilli világ?
És ezzel el is érkeztünk a jelen jövőképének problémáihoz. Ahhoz ugyanis, hogy a szociális innováció lehetőségét felváltotta a technikai innováció mindent elsöprő áradata, s annak következményei nem pusztán beláthatatlanok, de elképzelhetetlenek is. Márpedig olyasmiről nem lehet regényt írni, amit felfogni sem tudunk. Annak ellenére nem, hogy pontosan tudjuk, olyan kor kapujában állunk, amely minden korábbi fantáziánkat felülmúlja majd.
Aristo barátom ugyan azt állítja, hogy az újabb és újabb vicik-vacakok, csoada-készülékek, robot-bizgentyűk nem teszik sem teljesebbé, sem jobbá, s főképp nem boldogabbá az embert. Amiben persze neki akár igaza is lehetne. A boldogságról, hogy ne süppedjünk hirtelen coelhoi mélységekbe, elég, ha annyit mondunk, valóban belső konstellációk, s kevéssé külső körülmények következménye. Jobbá azonban tesz, vagy tehet a technikai haladás. Létezésünk, viselkedésünk, jóságunk, vagy rosszaságunk ugyanis nem független környezetünktől. Zürichben eszembe sem jut eldobni a csikket az utcán, Párizsban észre sem veszem a szemetet a járdán… A „betört ablak” elveként elhíresült tapasztalat szerint bizony korántsem mindegy, hogy életünk tere egy futurisztikus környezet, amelyben mindenféle okos-eszközök állnak rendelkezésünkre, vagy egy archaikus világ, amelyben a fizikai helytállás jelenti az emberséget. S mindettől nem függetlenül azt is leszögezhetjük, hogy az emberi minőség – a maga reneszánsz teljességében – könnyebben kibontakozhat ma, s még könnyebben holnap, egyszerűen azért, mert a tudás és a kultúra minden más eleme egyre többek számára, s egyre kevesebb erőfeszítéssel lesz hozzáférhető.
S, hogy mindez idővel valamiféle szociális változáshoz, a társadalmi struktúrák gyökeres átalakulásához is el kell, hogy vezessen, nos, arról esetleg megkérdezhetnénk az első élelemtermelőket, akik – technikai, tudományos felismeréseiknek köszönhetően – horda-kultúrájukból civilizációt teremtettek.