Az online sajtót elöntötték a „Vissza a jövőbe” című filmalkotás folytatásáról szóló cikkek. Ez engem különösebben nem érint, mert már az eredeti műalkotásból is csak egy részt néztem meg – bevallom nem tudom melyiket – és az sem tetszett. Van azonban itt valami, ami talán említésre érdemes.
A jövőkutatás irodalmi megjelenési formája, a sci-fi irodalom hosszú és tanulságos utat járt be Némó kapitánytól Mad Maxig. A sci-fi fontos műfaj, még ha a „komoly” irodalom le is nézi olykor, mert tökéletesen vall arról, hogy az emberek hogyan látják a jövőt. Az pedig, hogy hogyan látja egy kor a jövőt, nyilván nem mutat mást, mint azt, hogy hogyan látja a jelent, vagy a múltat; a „jövőkutatás” fogalma ugyanis nyilván abszurd, a jövőt nem lehet „kutatni”, mert még nincs. Az utópiáknak hosszú-hosszú története van, de a mai értemben vett sci-fi tulajdonképpen talán Verne – akiről mindannyian tudjuk, hogy a keresztneve Gyula – munkásságával kezdődik. Születése egybe esik a korunk szellemi pandémiájává fajult scientizmus születésével és nem véletlenül.

Tudományba vetett hittel
A 19-dik század a természettudományok diadalmenetének kora volt. Az emberek – egy lassan Isten nélkülivé váló világban – mélységes bizalommal fordultak a tudományhoz és a tudósokhoz, mert valamibe/valakibe hinni kell ugyebár. Biztosak voltak benne, hogy a tudomány megoldja majd az összes gondot, problémát és képes elhozni a boldog jövőt. Ne feledjük, az egész század nagyobb része egy hosszú békeidőszak volt. A szent szövetség, a Szász–Coburg–Gothai-ház és a velük többnyire rokon uralkodók, képesek volt viszonylagos, családias békét teremteni a kontinensen, és akik tartósan békében élnek hajlamosak úgy gondolni, hogy az örökké tart.
Úgy tűnt, a tudomány segítségével legyőzetik a szegénység, a betegségek, akár maga a halál is. Az újságok és könyvek címlapjairól kecskeszakállas, bajszos, komoly tekintetű urak néztek a közönségre, félprofilban és szalonkabátban. Jóindulatú tekintetük nem hagyott kétséget a tekintetbe, hogy mindent meg fognak tenni az emberiség boldogulása érdekében és azt is sugallta, hogy sikerrel is fognak járni. A tudósok is emberek. Így, mikor megváltóként tekintettek rájuk, mintha hájjal kenegették volna őket és nem is fukarkodtak az optimista ígéretekkel. Ők lettek hát az első sci-fi hősök is.
Ezek az írások azután pontosan olyan optimisták lettek, mint hőseik. Többnyire valami boldog technicizált jövőt mutattak, békességben élő emberekkel, szorgos gépekkel, melyek fenntartják az általános boldogság anyagi alapjait. Természetesen voltak e művekben gonoszak is – különben nem lett volna sztori – ezek azonban rendre legyőzettek és boldogság töretlenül folytatódott.

A disztópikussá váló jövő
Azután minden elromlott. A boldogtalan emlékezetű 20. század egy hatalmas vérfürdővel köszönt be, népeket és kontinenseket rántva örvényébe, a robbanóanyagok, gyorstüzelő fegyverek, mérgesgázok kora jött el és a tudományos haladás csúcspontja a hirosimai gombafelhő lett. A természettudomány, mint valami végtelenül amorális lepleződött le. Amit egyaránt lehet jóra és rosszra használni, a döntés az emberek kezében van. Mert nem a fegyverek ölnek, hanem aki a ravaszt meghúzza, azonban kétségessé vált, hogy érett-e az emberiség ekkora pusztító erővel együtt élni. Ez a kétség ma talán erősebb is, mint egykor.
Eltűnt a társadalmi utópiákba vetett hit is. Legalábbis az értelmesebbek számára. A háború véres sarából két – lényegében azonos – szörnyeteg is támadt, a kommunizmus és a nácizmus. Bebizonyosodott, hogy a társadalom-mérnökösködés emberek tíz-százmillióinak irtózatos halálához vezet, kínzókamrákban, csatatereken, városok lángjaiban, vagy egyszerűen az éhezésben. A háborúk után pedig az emberiség évtizedekig együtt élt a nukleáris armageddon ígéretével. A hidegháború mindennapjai a katasztrófa kilátásaival teltek, atom-óvóhelyekkel, riadógyakorlatokkal és nemzetközi válságokkal. A század az optimizmus halála lett.
Mindez természetesen megváltoztatta a sci-fi műfaját is. A műfaj ekkoriban egyre inkább disztópikussá válik, a jövőről szóló művek a katasztrófát jósolják meg. A pesszimizmus általánossá kezd válni. A társadalomra leselkedő veszélyeket – nem véletlenül – egy volt kommunista George Orwell „1984” című könyve vetette fel a legnagyobb hatással. Orwell könyvében a technika „fejlődését” az elnyomás, a korlátlan diktatúra eszközeként mutatja fel, mint ami lehetővé teszi tökéletes kontrollt az alattvalók felett. Pedig még nem is gondolt az információ-technológia mai lehetőségeire. Egyszerűen azt vette észre, hogy a tudomány miféle eszközöket ad a leselkedő diktatúra kezébe, részben az emberek tudatának manipulálására, részben pedig a nemkívánatos egyedek megfigyelésre és kiiktatására.

Elveszett illúziók
A korai '60-as években a technika civilizáció újabb veszélyei váltak nyilvánvalóvá. Ezek első, nagy hatású megjelenése Rachel Carson „Néma tavasz” című munkája. A könyv nem sci-fi, a jövőre csak utal, mint a jelenbeli állapotok és folyamatok következményére. Mindenesetre megjelenik az intellektuális horizonton a környezeti katasztrófa lehetősége is. Ha megússzuk is az atom-háborút, a környezetszennyezés akkor is végez velünk. Lehet választani.
A sci-fi jövőképe folyamatosan egyre inkább elborul. Posztapokaliptikus írások és filmek jelennek meg, közöttük olyan nagy hatásúak, mint William Gibson cyberpunk regénye a „Neurománc”, vagy  Ridley Scott „Szárnyas fejvadász”-a. A mai sci-fi irodalomban a jövő sötét és veszélyekkel terhes, tönkretett természet, gonosz gépek és még gonoszabb emberek leselkednek benne és valahogyan elkerülhetetlennek tűnik. Elkerülhetetlennek, mert nem látszik más út, a technikai haladás felvetette problémákra is csak a technikától várunk megoldást. Igyekszünk hinni benne, de lelkünk mélyén tudjuk: már nem sikerülhet.
Így veszíti el egy civilizáció a saját hitét az elkövetkezendő időben. A tudományok önmagukban nem eszközei az általános boldogságnak. Sőt. Ez roppant lapos igazság ugyan, mégis vagy száz évbe tellett, mire ráébredtünk. A jövő pedig elkerülhetetlen, maga a múlt is csak a jelenre vonatkozóan fogható fel, ahogyan Hegel írja a világtörténet filozófiájáról: „...ha átfutjuk a múltat, bármilyen nagy is, csak jelenvalóval foglalkozunk”. Egyedül lenni roppant rossz dolog, márpedig ahogyan ráébredtünk a tudomány hamis Isten voltára, egyedül maradtunk az üres és őrjítően közömbös ég alatt.