Minden hellének közül – úgy tartják – a spártaiak voltak a legkényesebbek a katonai becsületre. Gúny és kiközösítés sújtotta azokat akik megfutamodtak a csatából, nem csak a férfiak, a nők is mély megvetéssel tekintettek rájuk. A spártai nők különben is kivételesek voltak a görög asszonyok között, nem kevésbé büszkék és harciasak, mint a férfiak. Feljegyezték, hogy egy alkalommal athéni nők jártak Spártában és irigykedve jegyezték meg: „Jó nektek, hiszen itt ti uraljátok a férfiakat!” Mire a válasz: „Igen, azért, mert csak mi szülünk férfiakat!” Nos, e büszkeség egyik áldozatáról is szól a következő történet.

Arisztodémosz, a gyáva
Történt, hogy a thermopülai csata előtt – mikor Leónidasz spártai király egyedül maradt embereivel a tengernyi perzsa haddal szemben – két beteg is volt a táborban. Név szerint Eurütosz és Arisztodémosz, mindketten szembetegségben szenvedtek és nem láttak rendesen. A harcosok felajánlották nekik, hogy döntsenek: mennek, vagy maradnak. Ketten kétféleképpen döntöttek. Hérodotosz így meséli: „Amikor Eurütosz meghallotta, hogy a perzsák megkerülték a hegyet, előhozatta fegyvereit és megparancsolta a helótájának, hogy vezesse a harcolók közé. A szolga odavezette, aztán elfutott, maga Eurütosz pedig elvegyült a küzdelemben, és hősi halált halt. Arisztodémosz viszont, akit elhagyott a bátorsága, életben maradt.” Arisztodémosz visszatért hát Spártába ahol gyávaságáért, mert nem mert meghalni, mint Eurütosz, kiközösítés és gúny várta. Senki sem állt szóba vele és megvetően úgy nevezték: Arisztodémosz, a gyáva.
Mindez Kr.e 480-ban történt, a következő évben aztán az egyesült görög seregek, a szalamiszi tengeri győzelem után, Plataia mellett a szárazföldön is szembenéztek a Mardoniosz vezette perzsa sereggel. A perzsák nem voltak túl jó helyzetben. Királyuk, Xerxész, már visszamenekült Ázsiába, a hajóhad Szalamisznál elveszett és nem számíthattak utánpótlásra. Kétes megbízhatóságú görög segédcsapatokkal az oldalukon, hazájuktól távol kellett szembenézni az ellenséggel.

Lakoma és civakodás
A perzsák hát rossz lelkiállapotban várták a döntő csatát, mi sem jellemzőbb erre, mint az a történet melyet az orkhomenoszi Therszandrosz – egy tekintélyes polgár – mesélt el Hérodotosznak. Eszerint, a csata előtt, egy lakomán az egyik perzsa nagyúr így fordult hozzá: „Látod itt a lakomán a perzsákat? Láttad a roppant sereget, amely ott táborozik a folyó mellett? Én mondom neked, ezek közül hamarosan csak kevesen fognak élni.” Igaza lett.
A csata előtti időt a görögök – szokásukhoz híven – civakodással töltötték. A civakodás tárgya – ugyancsak szokásos módon – az volt, hogy melyik nép, melyik város cselekedte a nagyobb hőstetteket. Az embernek az a benyomása, hogy csak azért vitézkedtek, hogy utána henceghessenek vele.
A csata előtt hosszú ideig nézett farkasszemet egymással a két sereg és a nagy fölényben lévő perzsa lovasság nyugtalanította a görögöket és bár egy összecsapásban elesett a perzsa lovasok hírneves vezére Maszisztiosz, végül a lovasság elvágta az élelemtől és – ami még nagyobb csapás – az ivóvíztől is a görög sereget. Eltározták hát, hogy kedvezőbb helyre vonulnak vissza a seregükkel, a folyó mellé, hogy legyen elég víz a katonáknak. Ez a visszavonulás azonban meglehetősen görögösre sikerült. A csapatok egy része elindult, de nem arra, amerre kellett volna, a spártaiak pedig veszekedtek, mert egyik vezérük gyávaságnak tartotta az elvonulást, az athéniek pedig – tudva, amit tudtak – várakoztak, hogy valójában mi fog történni. Végül a tervezett éjszakai elvonulásból reggel lett és a görög had gyakorlatilag, seregrészenként, szétszóródott a Plataia körüli dombokon és a síkságon. A görög Istenek azonban a hellénekkel voltak és ez a szétszóródás halálos csapdává vált a perzsák számára, akik – látva, hogy az ellenség elvonult – rendezetlenül az üldözésükre indultak. A görögök két oldalról, külön az athéniak és a spártaiak rájuk támadtak és teljesen megsemmisítették a perzsa hadat, maga a vezér, Mardoniosz is elesett.

Kereste a halált
Hősünk, Arisztodémosz is elesett ebben a csatában. Sokan úgy tartják, ő volt a leghősiesebb. Ám akit egyszer gyávának minősítettek az nehezen állította vissza tekintélyét Spártában. Mint Hérodotosz írja: „Mégis, amikor szóba került, hogy ki volt a legnagyobb hős, a spártaiak úgy vélekedtek, hogy Arisztodémosz ugyan kitört a csatasorból és nagy tetteket hajtott végre, de az őt övező megvetés miatt nyilvánvalóan szándékosan kereste a halált, szinte mintha őrület szállta volna meg. Poszeidóniosz – a legnagyobb hős címére pályázó másik spártai – viszont úgy vitt végbe hőstetteket, hogy nem akart meghalni, így tehát nagyobb az érdeme, mint amannak.” Így mosta le magáról a szégyen bélyegét Arisztodémosz és ezután családja ismét nagy becsben állt honfitársai között.
A plataiai csatával egy időben a kis-Ázsia felé hajózó görög hajóhad a Mükalé-foknál ismét, ezúttal végleg, legyőzte a perzsákat. Így ért véget a görög-perzsa háború és itt ér véget a jeles Hérodotosz műve is, melyből szemezgettünk.
A következőkben komorabb és zátonyosabb vizekre evezünk és a könnyed, bohém, hazudós görögök után a római hősök cselekedeteit vesszük szemügyre, ahogyan azt történetíróik – a késő korok okulására – feljegyezték.