Mi is kell minden igaz egyetemistának egy jó kis – pénteken véget ért – vizsgahét után (felháborító, hogy nem megszokott, ötnapos a hétvégénk!), hogy álljunk neki felejteni? Szigorúan alkoholmentes ciccenős dobozokkal kiülni valamilyen szoborhoz az árnyékba (de még véletlenül se a földre – az a középiskolások helye), és mokaszinjainkat levéve keseregni tanulmányaink feleslegességén… és állítólag ezekre az évekre fogunk majd „legszebbként” visszaemlékezni halálos ágyunkon. Remek. Máma a Vörösmarty téren írtuk saját történelmünket.

Egyre vadabb következtetések
Nem volt valami nagy buli. Pár nappal elkéstünk. Mert ki gondolta volna, hogy az Ünnepi Könyvhét csak pár napig tart? Így, maradt az édes nosztalgia és a legendák az olvasni vágyó embertömegről. A gimnazista lányokról, akik a legújabb vámpírregények után kutatva harcba szálltak egymással (vagy legalábbis egy leárazott könyvekkel teli doboz mellett agresszíven gesztikulálva kiabáltak egymással). Az egyetemistákról, akiket lázba hozott Esterházy Péter megjelenése, vagy a kiégett magyar szakosokról, akik rettegett tanáraikat próbálták kerülgetni. És nem értik, miért is jöttek el ezért…
Minden korty után egyre vadabb következtetéseket vonunk le. Valamilyen rejtélyes úton arra a megállapításra jutunk, hogy minden valószínűség szerint a könyvek csodálata és az ugyanolyan, fehér bódék közötti tanácstalan ácsorgás csakis külföldiekre lehet jellemző. Hiszen ma – amikor, kitelepülők híján felhagytunk már ezzel – egyáltalán nem is szólítottak meg karikaturisták a „honnan jöttél” remek angol frázissal, beszélgetést kezdeményezve. Immár csak a McDonald’s-t felkutatni igyekvő, segítséget kérő külföldieknek vagyunk csak érdekesek.

Ragadozó mosollyal
A turistáknak, akik egy héttel ezelőtt még lenyűgözve figyelték a több száz fős, könyvet szorongató, dedikálásra váró sorokat. Talán még ők maguk is beálltak volna egy autogramért a világhírű Leslie L. Lawrence sorába –, aki szemmel láthatólag a legnagyobb népszerűségnek örvendett (szegény Csaba testvér!) –, ha a jól felkészült idegenvezetőjük gyorsan nem verekedi át magát a hömpölygő tömegen, vezetve őket a szoborhoz, amely alatt most mi is kuporgunk. Őket kihallgatva tudtuk meg, hogy a 19. század összes társadalmi osztályát megformáló szobor közadakozásból épült, melynek tőkéjéhez még a török lakta (magyarországi) térség is hozzájárult egy szerényebb összeggel – de a Ferenc József által küldött pénz az út során, szőrén-szálán eltűnt.
Vörösmarty árnyékában pedig, időközben előkerülnek a múlt hétvégén vásárolt könyveink, melyek – meglepő módon – még véletlenül sem kötődnek egyetemi tanulmányainkhoz. Mario Puzo Keresztapa folytatása pedig remek asszociációkhoz segít: felfedezzük, hogy a kiadók vezetői ugyanolyan ragadozó mosollyal és komoly arccal tárgyaltak egymással a pavilonok között, mintha éppen most kötnék meg az évszázad üzletét. És ki tudja? Lehetséges, hogy a szelfiző tinikkel körülvéve új birodalmak és szövetségek jöttek létre, vagyonok cseréltek gazdát… avagy csak rég nem látott barátok és kollégák találkozását értelmeztük félre fantáziánk sötét szüleményeinek köszönhetően.

Jó buli volt
Mindenesetre megállapítottuk, a mi „madeline-ünk” utolsó cseppjeit is befogadva, hogy kívülállóként is jó buli volt a könyvhét, ám – így visszagondolva – az igazi, megszállott örömöt mindig azok arcán láttam, akik a dolgukat végezték itt. Lett légyen szó a legkisebbekkel foglalkozó bábjátékosról, napszemüveges cégvezetőről, avagy a portékáját kínáló árusról, mindannyian magukénak érezték a rendezvény sikerét és ez őket is lelkesítette.
És mi, a jövő nemzedéke, önmagunkba nézve meglepetten fedeztük fel: mi is szívesen a részesei lennénk ennek! Talán ez a végső lépés a visszafordíthatatlan felnőtté válás és a munkás élet felé?