Néhány nappal ezelőtt kezembe akadt egy aprócska kötet. Ismeretlen szerző, ismeretlen munkája. Hamar kiderült, családunk régi barátjának önéletrajzi ihletésű műve. Ó, szent együgyűség! Vajon miért képzeli azt mindenki, aki papírra tud vetni pár értelmes mondatot, hogy jó könyvet tud írni?
Persze kivételek mindig akadnak. Az említett kötet is ezek közé tartozik. Gyakorlatilag letehetetlen. Alkalmasint részletesebben is beszámolok róla.
De azért a legtöbb efféle kísérlet maga a megtestesült szörnyűség. Amikor néhány hete egyik kiadónk vezetőjével beszélgettem a hazai könyvkiadásról, rezignáltan állapította meg: „A megjelenő könyvek fele, de lehet, hogy kétharmada afféle hiúsági kiadvány. Semmi köze a könyvhöz, az irodalomhoz, a szakmaisághoz, vagy úgy általában a gondolkodáshoz...”

Tizennégyezer szerző

Mindez – bár világért sem akarok ünneprontó lenni – az Ünnepi Könyvhéten jutott eszembe. Sétáltam a standok között, lestem a kiadók előtt dedikáló szerzőket, s döbbenten kellett szembenéznem a ténnyel, hogy a pavilonok előtt, a műanyag székeken üldögélő, s dedikációt kérő olvasókra várakozó alkotók jelentős részéről soha nem hallottam. Láthatóan mások sem, mivel órás semmittevés után sokuk azzal a keserű élménnyel ballaghatott haza, hogy a magyar könyvkiadás legnagyobb seregszemléjén, ott, ahol mindenki, aki könyvet olvas, legalább néhány percet eltölt, nos, ott, nem akadt senki, aki fontosnak gondolta volna, hogy az unatkozó szerzőtől egy aláírást kérjen, vagy elmesélje, milyen sorsfordító élmény volt sorait olvasni.

Csütörtökön és pénteken még arra gyanakodtam, hogy velem van a baj. Talán műveltségem felületes, sekélyes, vagy elmaradott, netán belezáródtam a magam kultúra-fogyasztásának elefántcsonttornyába, s nem ismerem a kívüle való világot. Az önvád és a kétely azonban szombaton eloszlott. Mégpedig egy – a standunknál dedikáló, és ugyancsak szerény látogatottságú szerző – szavai nyomán.  
A konkurenciáról beszélgettünk, arról, hogy a hasonló közegben mozgó alkotók mekkora versenyt jelentenek egymásnak, amikor – némiképp tágítva a témát – váratlanul megjegyezte: úgy tudom, tizennégyezer szerző van Magyarországon.

Nem ismerem, mert nem is ismerhetem
Hmm… tizennégyezer szerző. Tizennégyezer olyan ember, aki úgy gondolja, hogy valamilyen szempontból érdekes, élvezhető, vagy ha sem ez, sem az, akkor legalább fontos, vagy igaz, amit ír.
Új tudásomat több kiadónál is megcsillogtattam. Volt, aki vállat vont, mások számolgatni kezdtek. Ha évente megjelenik nyolc-tízezer új könyv, akkor valóban kell lennie tíz-húszezer szerzőnek, akik több-kevesebb rendszerességgel publikálnak. A tizennégyezer tehát reális szám.
Az egyik szerkesztő elmélázva a számon bólogatva közölte: „Néha az az érzésem, Magyarországon többen írnak, mint ahányan olvasnak.” Majd – megfogalmazva azt, amit magam is gondoltam – pikírt megjegyzéssel egészítette ki a száraz adatot: „S e tizennégyezer jelentős része alanyi költő, alanyi író, alanyi filozófus.” Ami adott esetben annyit tesz, művének minden tekintetben ő az alanya. A szerző ír. A szerző olvas. A szerző élvezi könyvét. A szerző fontosnak, érdekesnek, szórakoztatónak, értékesnek, és más effélének tartja kötetét.

Megnyugodtam. Az Ünnepi Könyvhéten felvonultatott alkotók sokaságát azért nem ismerem, mert nem is ismerhetem. Könyves világunknak ma már nincs egységes közélete. Részeire bomlott, darabjaira mállott, szegmentálódott, mint minden érett piac. Még az is véletlen, ha a legnépszerűbb irányzatok sztárjait ismerem. Mint ahogyan véletlenül ismertem meg valami vámpíros zsáner alkotóit egy minapi házibulin. Közülük egyet most viszontláttam, mégpedig úgy, hogy kamaszlányokból álló sor kígyózott dedikáló-asztalkája előtt.

De honnan tudhatnám, hogy az ezer rétegre szakadt hazai könyvkiadás különféle bugyraiban kik a menő írók, kik az ismert szerzők és kik azok, akik csak próbálkoznak az alkotással?

Orientáció
És, hogy végezetül a másik oldal se maradjon hivatkozás nélkül, elmesélem, hogy a hosszúra nyúló, borozgatós, pálinkázós, pogácsa-majszolós éjszakában egy elkeseredett szerzővel is volt alkalmam beszélgetni.
Panaszkodott a meg nem értettségére, fel nem fedezettségére, s természetesen arra, hogy a nagy kiadók érdemteleneket sztárolnak, s mindenféle ravasz marketinges trükkökkel, meg médiaszereplések tömegeivel csúcsra juttatnak egyeseket, miközben a hozzá hasonló, értékorientált alkotók nem találnak helyet a könyvpiacon.
Még szerencse – próbáltam vigasztalni –, hogy ma már létezik internet, létezik ezer kommunikációs forma, amelynek segítségével minden értékorientált alkotó megtalálhatja a maga, hasonló értékek felé orientálódó, közönségét. Az irodalom, a kultúrtörténet legnagyobbjai amúgy sem az alkotásból éltek. Legtöbbjük számára az alkotás inkább afféle hobbi volt. Kazinczy gazdálkodott, Babits újságot szerkesztett, Hamvas Béla pedig könyvtáros volt. Csak néhány kivételesen szerencsés írónak volt, illetve van része abban a kiváltságban, hogy az írás, pontosabban a könyvpiac eltartotta. És tegyük hozzá, a könyvpiac sokkal zsarnokibb munkaadó, mint bármelyik ügyvezető…
Hökkenten meredt rám.
– Csak nem képzeled – kérdezte erős nyomatékkal –, hogy feltöltöm a könyveimet az internetre, mint valami nevenincs blogger?
– Áh, nem. Nem képzelem – feleltem. – Még egy pogácsát?