A következőkben személyes kedvenceimmel, a cinikus iskola filozófusaival fogunk foglalkozni. Be kell vallani, hogy könnyű dolgunk lesz, hiszen életük egyetlen nagy anekdota. Az iskola alapítója Antiszthenész aki – Platónnal együtt – Szókratész tanítványa, de a mester többi tanítványától eltérően, merőben más utakon indult el. Az iskola nevét – több elmélet is létezik – feltehetően követői viselkedése miatt kapták. Anthisztenész magát „haploküon”-nak, egyszerű kutyának nevezte. Valamiért a görögök a kutyát megvetendő állatnak tartották, Laertiosz szerint azért, mert a kutyák nyilvánosan üzekedtek.

„Erre sincs szükségem már!”
Tagadták az Isteneket és a törvényeket, megvetették kortársaikat, azzal vádolva őket, hogy önként szolgákká lettek. A cinikusok eljutottak oda, hogy a gazdagságot, sőt magát a tulajdont is megvetendő dolognak tartották. Úgy vélték, hogy bármi, ami az embernek tulajdona az gazdaggá és egyben rabbá is teszi őket, a dolgok rabjává. A szabadság az igénytelenségből és a nincstelenségből fakad. Ebben a gondolatban nyilván van valami, mert a legkülönbözőbb korok, legkülönbözőbb gondolkodási iskolái eljutottak ide, az indiai jógiktól, a középkori remetékig és kolduló szerzetesekig. A lélek felszabadításának útja a test megtörettetésén keresztül vezet, mert a test igényei miatt adjuk el szabadságunkat – és lelkünket is.
Diogenész – aki az iskola emblémájává vált – azt írja mesterének, hogy éppen a forráshoz igyekezett inni, már elő is készítette ivó-csészéjét, mikor meglátta, hogy egy szolgáló a markából iszik. Boldogan eldobta az edényt, mondván: „erre sincs szükségem már!” feljegyezték, hogy Diogenész nyáron a legmelegebb helyeket kereste, télen pedig a hideg, havas szobrokat ölelgette, hogy eddze magát a szenvedés elviseléséhez.

„Kiskoromban be is pisiltem”
Diogenész és mestere, Anthisztenész viszonya, már a kezdetektől izgalmasan alakult. Diogenész Szünópéból származott, a Fekete tenger déli partján lévő görög városból, ahonnan száműzték, mert pénzt hamisított, mi több, apját ezért a csínyért – állítólag – ki is végezték. Később, mikor ezt a szemére hányták, azt válaszolta: „Kiskoromban be is pisiltem. Ma már nem teszem.” Mikor kézhez kapta a száműzetését elrendelő levelet, választ írt a szinopeieknek, azt írta: „Száműztetek engem, arra ítéltetek, hogy sohasem léphessek Szünópéba. Én viszont arra ítéllek benneteket, hogy mindörökre maradjatok ott és sohasem ismerjétek meg a világot!”
Nos, Diogenész, Athénba érve, meghallotta Anthisztenész előadását és elhatározta, hogy a tanítványa lesz. Ez azonban nem volt egyszerű dolog. Már maga Anthisztenész is megszenvedett azért, hogy Szókratészt hallgathassa, nem lévén athéni polgár, mint idegen, sötétedés után nem tartózkodhatott a városfalak között, ezért reggel és este nyolc kilométert gyalogolt a szállásáról és vissza, hogy tanulhasson. Kedve sem volt tanítani az ismeretlen suhancot, így mikor az makacsul a nyomában járt, bottal kergette el. Másnap megdöbbenve látta, hogy Diogenész a háza előtt várja egy bottal, amit át is adott neki mondván: „Verj meg ezzel, ha ez az ára, de akkor is a tanítványod leszek!” Így lett Anthisztenész tanítványa.

„Kétlábú tollatlan állat”
Amennyire ránk maradt, sok görög gondolkodóhoz hasonlóan, ő is goromba ember volt. Egyedül Platónt tisztelte valamennyire, örökké vitatkozott és huzakodott vele, de mindig tisztelte. Eltérőbb jellemeket keresve is nehéz lenne találni. Platón gazdag athéni családból származó, jól nevelt, méltóságteljes férfiú volt, híres volt rendszeretetésről és tisztaságáról. Ezzel szemben Diogenész piszkos volt, harsány, tiszteletlen és goromba. Mégis valamiféle respektussal voltak egymás iránt. Egy esős reggelen, mikor Athénban, az utcákon térdig ért a sár berontott Platón házába és sáros lábával nagy élvezettel összetaposta a fehér gyapjúszőnyegeket, feldúlta a berendezést, közben azt kiáltozta: „Megtaposom Platón büszkeségét!” A filozófus, meghallva Diogenész kiáltozását, kijött a hálófülkéjéből, végigtekintett a sáros lábnyomokon, a szétdobált bútorokon és csendesen megjegyezte: „Mindezt nem kisebb büszkeséggel.”
Közöttük esett meg, hogy Diogenész mikor meghallotta, Platón definícióját, miszerint „kétlábú tollatlan állat”-nak nevezte az embert, a meghatározás elégtelenségén felháborodva, másnap berontott az Akadémiára Platón előadására és egy megkopasztott csirkével hadonászva azt kiáltozta:
„Íme, Platón embere!” A mester – nem zavartatva magát – folytatta az előadást : „Az ember tehát kétlábú,tollatlan állat és” – egészítette ki a definíciót – „lapos körmei vannak.”