Muszlim zsidó keresztény együttélés az Ibériai-félszigeten. 1-2., nyolc kreditért. Bevallom: élveztem az órákat. Bölcsész vagyok. De ha filmrendező lennék, akkor biztosan egy montázsban mutatnám be a hónapok alatt megismert korokat: az arab hódítás idejét, a rekonquista kezdetét, azt, hogy hogyan szorították vissza ez utóbbit néhány évtizedig az almohádok, az önmagukat Afrikából a félszigetre importáló berberek. Persze, a csaták között néha „bezúmolnék” egy-egy városba, mondjuk Cordobába, ahol a legnagyobb muszlim tudósok próbálták megreformálni a világot, avagy a falvakba, ahol éppen zsidót és (területtől függően) keresztényt vagy muszlimot üldöztek.
Béke és fejlődés aranykora, lantjátékkal aláfestve…
Aztán jöhetne a sötét dobpergés, a rekonquista győzelmei, a felkoncolt városok képei, és az áttérésre nem hajlandó zsidók deportálása 1492-ben… (Egész kedves ez a „csodák éve” elnevezés, nem?) A megadási feltételek semmibevétele, az erőszakos térítés és Sokadik Fülöp, aki a muszlimokat is kitiltotta az országából 1609-ben. Mindeközben pedig harsonaszó mellett tanúi lehetnénk a spanyol Inkvizíció születésének, amit azért hívtak életre, hogy az átkeresztelkedett tömegeket megfigyelje, vallassa, terrorizálja és Spanyolország lelki és kulturális egységét garantálja.

Tiszta spanyol és keresztény irodalom?
Talán szerencsés is, hogy videó helyett tanulmányok eldobált halmait és jegyzeteimet tudom csak felmutatni. Plusz egy lerövidített előadást a spanyol irodalom arab hagyományairól Luce López-Baralt (The legacy of islam in spanish literature) cikke nyomán. Íme.
A szerző igazi unikumnak számít hazájában. Ő elismeri, hogy érte (mégpedig nagy) sémi hatás országának irodalmát az alatt a nyolc évszázad alatt, amíg közvetlen szomszédi viszonyt voltak kénytelenek ápolni a muszlimokkal. Igen, ő a kivétel. Hiába tűnik nagyon is logikusnak, sőt könnyen alátámaszthatónak ez a tétel, a spanyol inkvizíció és a büszkén egyesült nép majd négy évszázadon keresztül megtagadta ezt a tényt. Most, a 21. század elején kezd csak divattá válni annak elismerése, hogy az arab stílusú női ideált (szénfekete szem és borotvált láb), és férfi eszményképet (melankolikus harcos) láthatunk megelevenedni spanyol reneszánszkori költők verseiben. A tiszta arab poétikai sémák átvételének (trubadúr költészet) elismerése, de az arab szavak és kifejezések felismerése a spanyol nyelvben még mindig várat magára. Ahogy a sok száz converso (átkeresztelt zsidó vagy muszlim) költő és író életének és műveinek elismerése is… hiszen még most is minden tankönyv tiszta spanyol és keresztény irodalomról beszél – a dicsőséges 16. századtól kezdve!

Cervantes, a moriszkó
Luce López-Baralt szerint itt az ideje szembenézni a tényekkel: az Ibériai-félsziget irodalma soha nem volt egységes, keresztény eredetű meg végképp nem. Spanyol költők tucatjait sorolja, akiknek költészetében sémi nyomok, felmenői között pedig „tisztátalan” vér fedezhető fel. Egészen odáig merészkedik, hogy a spanyol irodalom legnagyobb alakját, Cervantest és művét a Don Quijote-t is „learabozza”. Évszázadok (és hamisított származási adatok mellett) persze lehetetlen bizonyítani Cervantes moriszkó származását, bár úgy véli, művének részletei mégiscsak erről tesznek tanúbizonyságot. Túl részletesen ismerte a kisebbségek megpróbáltatásait és jellemzőit. Egy olyan korban, ahol az „új keresztényeket” mélységesen megvetették a „régi keresztények”, vajon miért tanulmányozta volna előbbiek szokásait egy jóravaló irodalmár? Főleg ha egy arab szó kiejtéséért is könnyen elvihetett egész családokat az inkvizíció.
Cervantes mindenesetre bátran egy hosszú étkezés leírással kezdi történetét, amiből kiderül, hogy főhősünk Don Quijote bizony különös gonddal, és nehéz szívvel készíti elő maga számára a „megbélyegzett élelmiszert”. Főhősünk ugyanis ezekkel a szavakkal jellemzi reggelijét: „duelos y quebrantos”-t, azaz „megpróbáltatást és bánatot”. Ez pedig közismert elnevezése volt Cervantes idejében a sonkának és tojásnak a frissen átkeresztelt muszlimok között, (akik étkezését sokszor inkvizítorok zavarták meg, leleplezve, hogy esznek-e disznóhúst az étkezés során, avagy a pénteki böjtöt betartják-e). Ezzel szemben a paraszt Sancho Panza egyenesen büszkén nyalja ki ujjaival a disznózsírt a tányérból, kérkedve saját és vére tisztaságát hirdető „hét ujjnyi” hájával. Na és Dulcinea? Nevének a jelentése „Tisztátalan vér”, és egy történelmi mór faluból származik, Toboso-ból. Ilyen névvel, vajon azért lesz-e valaki a „legügyesebb kezű disznóhúst sózó asszony” a vidéken, mert tényleg ebben tehetséges, vagy azért, hogy származását titkolja?

A legnagyszerűbb gesztus az irodalomtörténetben
Igen, mindezek ellenére is bármikor beleláthatjuk a szokásos, „nem vagyok hajlandó a saját, merev társadalmamban élni, ezért őrültként azt teszem, amit szeretnék” mondanivalót is, ahogy már mindenki ezerszer meg is tette. Éppen ezért népszerű is lesz minden korban, ahol átlagossá próbálják sulykolni a szabad szellemeket. De hogyan lehetett sikeres egy ilyen regény a XVII. századi Ibériai-félszigeten, ahol a katolicizmus és a „megtisztult lakosság” megteremtette a maga Kánaánját? Talán csak nem létezett ott is igazságtalanság, amelyet aztán sikeresen kitöröltek az ott élők elméjéből? Ahol elevenek voltak a viccesnek vélt túlzások: az intelligens, képzelőerővel bíró lázadót bolondnak nézik, és az életéért kell küzdenie, míg az írástudatlan szolgálójának megvan a jól megbecsült, gazdája fölé rendelt helye az igazi társadalomban.
Teljesen mindegy, milyen származású volt Cervantes. Azt is el tudom képzelni, hogy csak tanúságot tett az általa látott igazságtalanságokról. Hogy egyértelmű legyen, miféle igazságtalanságról is beszélünk, és kik felé is követték el azt, művét egy arab férfinak ajánlotta, Cide Hamete Benengelinek, ezzel is azt sugalmazva, hogy az első modern európai regény egy illegális, keleti ihletésű könyv. Illegális, mert abban a korban merte ajánlását leírni, amikor királyi rendelet tiltotta minden arab eredetű tárgy birtoklását. S ez, úgy vélem, az egyik legnagyszerűbb gesztus az irodalomtörténetben, akkor is, ha jogosságát egy egész nép tagadja…