Élt egyszer egy király – ahogyan Hérodotosz nevezi: türannosz – Számosz gyönyörű szigetén. Talán azért érdemes emlékeznünk rá, mert ő volt Anakreón, hallhatatlan költő, mecénása. Ez a Polükratész kegyetlen – és igen sikeres – ura volt Szamosznak. Egy lázadás emelte hatalomra és – miután elűzte, vagy legyilkolta az uralmából részt kérő rokonságát – számtalan hadjáratban győzedelmeskedett, nagy és erős birodalmat épített. Nagy hajóhaddal és sereggel fosztogatta a szomszédait, ellenségei és – igen, mit tagadjuk – a barátait is. A barátok kifosztásához sajátos filozófiát kreált magának: „mert úgy tartotta, nagyobb hálára kötelezi barátait, ha visszaadja nekik, amit elvett tőlük, mintha el se vette volna” – írja Hérodotosz.

A király tanácsa
Annyira szerencsés volt, hogy szövetségese Amaszisz egyiptomi király, azt tanácsolta, szálljon szembe a szerencséjével, mert akik a legszerencsésebbek egy darabig, azok buknak a legnagyobbat. Dobjon el hát valamit magától, legyen szerencsétlen egy kicsit, mert az a normális, hogy az ember egyszer szerencsés, egyszer meg szerencsétlen. Ezen kívül az ilyen sikerek felébresztheti az istenek irigységét is és akkor, jaj neki!
Polükratész meg is fogadta a tanácsot és legkedvesebb gyűrűjét, amitől a legnehezebben vált meg, a tengerbe hajította. Ám, mit tesz a végzet, pár nap múlva az egyik halász egy szép halat vitt neki ajándékba és mikor felbontották, kiesett a gyomrából a gyűrű. Amaszisz, mikor megtudta ezt, rájött, hogy a király menthetetlen, hiszen az istenek nem fogadták el áldozatát. Annyira komolyan vette ezt az intő jelet, hogy a szövetséget és a vendégbarátságot is felbontotta Polükratésszal, mint mondta, azért, hogy mikor az majd szükségképpen elbukik, ne búsuljon utána.
Az egyiptominak igaza volt. Nem sokkal történetünk után Oroitész, a szardeiszi perzsa satrapa, kincsek ígéretével magához csalta a kapzsi királyt és a Maiandrosz folyó menti Magnésziánál karóba húzatta. Mesélik, hogy talán azért, mert annak idején Polükratész hátat fordított a hozzá küldött követének, vagy, mert kigúnyolták Oroitészt a perzsák, hogy nem tud fölé kerekedni a szamoszinak. Persze – ahogy ebben a mozgalmas korban szokás volt – nemsokára Oroitész sorsa is beteljesedett, őt az ifjú Dareiosz, az új perzsa nagykirály ölette meg, hasonlóan csalafinta módon.

A háború kegyetlen dolog
A türannosz alattvalóinak jó része, természetesen, kellően utálta is és szervezkedtek ellene. Polükratész, akinek mindenütt voltak fülei, tudta ezt, tervet eszelt hát ki, hogy a lázongóktól megszabaduljon. Levelet írt a háborúra készülő perzsa nagykirálynak, Kambüszésznek, hogy kérjen segédcsapatokat tőle, Szamoszról is az Egyiptom elleni hadjáratra. Mikor a kérés megérkezett, fel is szerelt negyven hajót és felrakta rájuk az ellenfeleit, elküldve őket segédcsapatként a háborúba, azzal a titkos üzenettel, hogy a háború kegyetlen dolog, és ha ezek az emberek – mintegy véletlenül – mind elesnének a harcban, azt ő nem bánná.
Azonban a lázadók sem voltak ostobák, rájöttek a türannosz tervére és vissza is fordultak, hogy erővel küzdjenek a gaz Polükratész ellen. A jószerencséje ekkor még nem hagyta el a türannoszt és legyőzte őket. Sőt, a város lakói esetleges lázadásának is elejét vette, nem túl elegáns és humánus módon, az asszonyokat és a gyerekeket bezárta a hajóépítő műhelyekbe és megfenyegette a férfiakat: ha átállnak a lázadókhoz szeretteikre gyújtatja az épületeket.

Zsák és liszt
A pórul járt lázadók maradéka pedig elindult, hogy szövetségeseket szerezzenek a háborújukhoz. Első útjuk Spártába vezetett, mert a spártaiak valami homályos okokból amúgy is rossz viszonyban voltak Polükratésszal, no meg – jó görögök révén – sohasem állt távol tőlük egy jó kis rablóhadjárat. Az út Szamosztól Spártáig több napig tartott a szamoszi hajóknak, hát volt idejük felkészülni egy igazán ékes, meggyőző beszédre, amivel ráveszik a spártaiakat, hogy segítsenek nekik.
Mikor megérkeztek el is mondták a szövetséget kérő beszédet, mely éppoly cifra volt amilyen hosszú is. Az ephoroszok, a spártai tanács tagjai, azonban, lévén lakóniaiak, a lakonikus stílust kedvelték, nem a hosszú beszédeket, így hát azt mondták a beszéd után, a magukkal elégedett szamosziaknak „hogy a beszéd elejét elfelejtették, a végét pedig nem értették meg”.
A szamosziak tanultak ebből, a következő meghallgatáson már csak egy zsákot mutattak fel és azt mondták, segélykérően: „a zsáknak lisztre van szüksége”. Az ephoroszok szerint még így, a zsákkal is, túl sokat beszéltek, de ennek ellenére – no, meg a zsákmány reményében – megadták nekik a kért segítséget.
El is indultak hát együtt Polükratész ellen, de ez már egy másik történet.