Nagyapám könyvtáros volt. Karrierje levéltárosként kezdődött, majd egy darabig katona volt, majd hadirokkant, újra katona, hadifogoly, földhivatali dolgozó, rab, útkaparó, bányász, sztahanovista bányász, nyugdíjas éjjeliőr a vidámparkban, majd könyvtáros egy felsőoktatási intézmény könyvtárában. (A történelmi időszakokat mindenki könnyen beazonosíthatja.) Szerencsémre gyermekkorom az utolsó, majd húsz éves korszakra esett, így rengeteg időt tölthettem könyvtárban, könyvek között, a raktárban is. Meglepő módon a raktár egyébként jobb hely, mint az ügyféltér, a hátul található könyvek egy részét persze jó és méltányolható okból nem olvassa senki, de sok olyan van közöttük, amelyet igazságtalanul sújt a feledés.

A mi guglink a könyvtár volt
Nem állítom, hogy mindig felhőtlen örömet okozott, amikor nyolc-tizenkét évesen nagyapám gondjaira bízva a hatalmas és régi raktárban bolyongtam és olyan könyvek között turkáltam, amelyekhez sokszor a hatvanas évek óta nem nyúlt senki, de számtalan olyan könyvbe botlottam, amit józan értelemmel senki sem adott volna a kezembe, ám mégis, máig fontos élményként emlékszem rájuk. Sosem olvastam volna a Bevezetés a topológiába című művet, Lawrence Durrell-t, vagy Gianfranco Calligarich Utolsó nyár a városban című könyvét, az Elemeket, Obádovics Matematikájának 3. kiadását, egy Sztálin és Rákosi műveinek felhasználásával készült 1950-es értelmező szótárt, egy 1923-s kiadású nemi felvilágosító művet, Tolnai Világlapjának harmincas évek béli számait és számtalan olyan művet, amelynek egy-egy példánya, a polgári ellenállás halvány jeleként, túlélte az ötvenes évek könyvtártakarításait.
Egyetemista is még az internet előtti korban voltam, a mi guglink a könyvtár és a könyvtárosok voltak, akik nemcsak azt tudták, hogy hol van egy könyv, hanem meglepően sokszor olvasták is azt.
A könyvtár az időtlenség, az idő folyamatosságának lélegző, létező színtere volt, ahol az emberi tudás sokfélesége összekeverve, de mégis szigorú rendben volt megtalálható, ahol az ember mindig tudta, nem egy profán, hanem egy szent helyen van, amelynek csöndje és rendje az emberi gondolkodás előtti tisztelet jele.

Terjedési sebességek
Mindennek köszönhetően a könyvtárban otthon érzem magam. Akár egy orvosi könyvtárban is, ahol mostanában ismét gyakran megfordulok. Tudom azt is, hogy egy kórház könyvtára milyen volt harminc évvel ezelőtt, hiszen az egyetem előtt, kórházban dolgozva előfordultam néhányban. Akkoriban egy nagyobb kórházi könyvtárban még nyolc, de minimum négy órában dolgozott egy könyvtáros hölgy – a miénkben egy gyönyörű, harminc körüli könyvtárszakon végzett bombázó – úgyhogy mindenre élesen emlékszem.
Hihetetlen, de beengedtek az orvosi könyvtárba, sőt az még hihetetlenebb, hogy a szakmai könyvek mellet viszonylag jelentős határterületi szakirodalom és ismeretterjesztőnek számító könyvek is megtalálhatóak voltak ott. Akkoriban jelent meg Magyarországon és a köztudatban az AIDS, amely iránt a tiszta tudományos érdeklődés mellet abból az okból is érdeklődtünk, hogy élet-halál kérdésnek tűnt tudni hogyan lehet elkapni, és hogyan lehet ellene védekezni.
Az új információk terjedési sebessége akkoriban lassúbb volt, az orvosi hetilap és a folyóiratok sokszor néhány hónap alatt reagálták a hírekben szereplő tudományos eredményekre. Ennek kapcsán módomban állt megtapasztalni, hogy a periodikákat féléves, éves rendszerességgel bekötötték, a kölcsönzési cédulák rigorózusan kitöltésre kerültek és feltelefonáltak az osztályra, ha nem vittél vissza valamit (Na, ez az egy most is megvan.), valamint megkapták, megrendelték az új könyveket és azokat az orvosok és a dolgozók olvasták is.

Egy életforma része volt
Az elmúlt évben azonban friss élményeket szereztem e téren. Több helyen is dolgoztam, egyebek között kórházakban is, ahol oktatói tevékenységemhez leginkább is a könyvtár szolgált „tanteremül”. És ezek a mostani könyvtárlátogatásaim igazi időutazások voltak.
A folyóiratok és hetilapok bekötését a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején abbahagyták, a legújabb könyvek is majd húsz évesek. A legújabb kölcsönzési bejegyzések pedig csaknem negyedszázadosak. Persze könyvtárost sem látott azóta a hely. A rendszertelenül még érkező példányok utolsó évfolyamai bekötetlenek, már könyvtári pecsét sincs bennük, sokat ki sem nyitottak közülük, összekeveredve rendszertelenül hevernek az arany évszámokkal jelzett kötetek után. A könyvtár már csak egy szoba, elavult tudást tartalmazó szakkönyvekkel, olvasók nélkül.
A kultúránk egy eleme eltűnt.
Azt mondhatnánk, hogy van helyette más, de nem vesszük észre mi más is változott még.
A könyvtár egy életforma része volt. Ha meg akartál nézni valami, oda kellett menned. Ott találkoztál más emberekkel, elmeséltétek egymásnak miért vagytok ott, mit és miért kerestek. Lehet, hogy legközelebb miattuk is mentél. Segítséget kellet kérned egy szakembertől, ha valamit nem találtál. Ha már ott voltál másnak is utánanéztél, nem rákerestél valamire, hanem rábukkantál olyasmikre a polcokon, aminek létezéséről sem tudtál addig. A könyv fizikai léte mindig emlékeztetett arra, hogy a tudás ott van.
Mindig azt hittem, hogy könyv és az olvasás hanyatlása, a tudás rendszerezésére való folyamatos törekvés hagyományának elhalványulása a kilencvenes évek végén, az internet térhódításával kezdődött, a technológia változás az ok, amely hagy bennünket egyre kényelmesebbnek lenni és elhiteti velünk, hogy már mindent tudunk.
Pedig a tudás azóta is csak ott van, ott, a könyvtárban…