Újonnan felfedezett iratok arra engednek következtetni, hogy annak idején, a XX. század derekán a Staffordhisre-i rendőrség főnöke, saját kezűleg kreált bizonyítékokat, így próbálván besározni Arthur Conan Doyle hírnevét, és akkori magánnyomozását.
A sors iróniája, hogy a Sherlock Holmes-t megteremtő íróval éppen egy rendőrfőkapitány próbált meg kibabrálni, és éppen az író kerülhetett, ugyan csak rövid időre, de a saját maga által teremtett karakter szerepébe. Dr. Watson nem volt ott.

Doyle nyomoz
Sir Doyle egy bizonyos George Edalji ügyében kezdett el nyomozni, akit egy Birminghami ügyvéd vádolt meg azzal, hogy lovakat csonkított meg, illetve mérgezett tollal írt névtelen leveleket küldözget. Az ügyet egyébként a mai napig félig-meddig homály fedi, de már akkor is furcsa lehetett Doyle számára, ugyanis a nyomozást önerőből kezdte meg, ráadásul már az ügy jogerős lezárása után.
A történet másik szálát a staffordshirei rendőrfőnök, G A Anson, valamint Royden Sharp szolgáltatja, utóbbi a „great wyrley outrages” (nagy wyrley merényletek) ügyében volt érdekelt.
De előbb vissza napjainkba!
A bizonyítékok, miszerint Anson, a rendőrfőnök próbálta besározni Doyle-t, egy nyomtatott jelentésben tűntek fel, melyek Anson tollából származnak. A dokumentumok egy jól kitervelt cselre utalnak, miszerint a rendőrfőnök félrevezető szándékkal írt leveleket Doyle-nak „A Nark, London” (egy spicli, London) aláírással, és különböző embereket bérelt fel azzal a szándékkal, hogy elhitessék Doyle-al, a levelet az a bizonyos Royden Sharp adta fel, aki az éppen ekkor zajló gyilkosságokkal hoztak összefüggésbe.
„Ez a levél még nem ismert a témával foglalkozó kutatók körében, mivel ez a dokumentum bizonyítja, hogy a levelet Anson adta fel Arhur Conan Doyle-nak” – mondta a Bonhams aukciós ház képviseletében Sarah Lindberg. Az aukciós ház pár napja tette közzé a hírt, miszerint az ominózus levél mellett felkínálnak harminc, Doyle által aláírt levelet az ügyről, amiből huszonnégyet-et Ansonnak írt. Lindberg hozzátette: „az új bizonyíték azt mutatja, hogy az egész ügy egy Anson által kitervelt koholmány, amiben Sharp is benne volt.”
A téma egyik neves szakértője, Julian Barnes, akinek könyve, az Arthur and George, az Edalji-sztorit dolgozza föl, azt mondta, ő is tudott azokról a fenyegető levelekről, amiket Doyle kapott Londonból, és le is vonta a logikus következtetést, hogy szerzőjük csak egy lehetett a „rossz fiúk” közül, akik megpróbálták az írót elriasztani a további szaglászástól. „Az a tény, hogy a „rossz fiú” valójában a rendőrfőnök volt, meglehetősen összekuszálja a dolgokat…” – fogalmazott Barnes, akinek regényéből egyébként sorozat is készül hamarosan.

Ahol bonyolódni kezd
Az Edalji ügy – mint a Doyle-szakértő szavaiból is kitűnik – most vált igazán komplikálttá. Az alaptörténet a következő: Georg Edalji-t – aki apja révén félig indiai származású volt – 1903-ban ítélte el a bíróság állatkínzásért és fenyegető, névtelen levelek írásáért. A büntetése hét év kényszermunka volt, ám a csonkítások akkor is folytatódtak, amikor az elítélt már büntetését töltötte. Ez meglehetősen furcsa lehetett, és valószínűleg Doyle-nak is szemet szúrhatott, amikor behatóbban is megismerkedett a bűnüggyel. Erre pedig azért kerülhetett sor, mivel Edalji-t három év után szabadon engedték, s ő nyomban felkereste az írót, hogy segítsen neki bebizonyítania az ártatlanságát.
Doyle hitt neki, meggyőződésében az ügyet övező furcsaságok és – Barnes szerint – a vádlott bőrszíne is közrejátszott. Ugyanis indiai származása húzhatták rá a vizes lepedőt. „Manapság a Staffordshire-i rendőrség hozzáállására az intézményes rasszizmus kifejezést használnánk…” – tette hozzá a Doyle-kutató.
Így aztán az író híres teremtménye, Sherlok Holmes szerepébe bújt és magánnyomozásba kezdett. Szinte naponta bombázta leveleivel Ansont, a staffordshirei rendőrfőnököt 1907 őszén, melyekben arra kérte, szerezzen a rendőrség új bizonyítékokat, és kínáljanak fel más gyanúsítottakat, mintegy alternatívaként, mert Edalji nem bűnös. Értekezett továbbá a belügyminiszterrel is, hogy nyilvánosan beszéljen az esetről, ami nem kis dolog a világ leghíresebb nyomozójának megalkotójától.
„Látható, hogy Ansont hihetetlenül bosszanthatta Doyle aktivitása, hiszen rendőrként, ő azt gondolta, hogy az ügy már megoldódott, nem kell vele foglalkozni” – fogalmazott Barnes. „De a bizonyítékok csak koholmányok voltak…”
Persze ilyen konfliktusokban nem pusztán a tények, de a lelkek is összecsapnak. A kortárs szerző szerint Anson „nagyon magabiztos ember volt, ezért rúgták össze a port Doyle-al. Annak ellenére, hogy két igazi úriemberről beszélünk, végül úgy mentek egymásnak, mint két megvadult bika.”  Doyle például írt egy levelet, amiben kifejtette, mennyire szégyenteljes a brit bürokrácia, amiért nem biztosít Edalji számára kártérítést, mire Anson úgy reagált, hogy „leveled egy sor pofátlanság némi tahósággal vegyítve”. Ekkorra már felettébb elmérgesedett kettejük viszonya. Annyira, hogy Doyle a kártérítést már nem is Anson révén, hanem saját ügyvédje segítségével követelte, hogy ha nem muszáj, semmilyen módon se kelljen kapcsolatba kerülnie a rendőrfőnökkel.
Egy, az ügyről írt jelentésben a staffordshire-i rendőrkapitány valóban felfedte titkát, miszerint Georg Edalji ügyében valóban maga kreálta a bizonyítékokat.
A Bonhams aukciós ház képviselője, Sarah Lindberg úgy értelmezte a most kalapács alá került levelet: „A rendőrkapitány azt sejtette, hogy Doyle amatőr detektív”, hozzátéve, hogy Anson feltűnően büszke volt a spicli leveleire. Egyik feljegyzésében például azt írta: „Van az egésznek egy humoros oldala, ami attól félek, igencsak kiveszett a levelek kissé nehéz felfogású címzettjéből.”

Tulajdonképpen ennyit tudunk…
Később, 1934-ben egy munkás, Enoch Knowles bevallotta, hogy ő írta azokat a leveleket, amik miatt Edaljit részben elítélték, másfelől azonban a lovak megcsonkításáért felelős személy kiléte továbbra is ismeretlen. Mindenesetre Sir Doyle meggyőződése töretlen volt Edalji teljes ártatlanságáról, akárcsak napjainkban Barnes-nak.
Jogosan merül föl mindezek után, hogy az új tények fényében át kell-e írnia Barnes-nak Arthur and George című kötetét.
Barnes azonban nem tervezi újraírni a könyvet. Talán belevesz még ezt-azt az utószóba, mintegy az esetleges következő kiadás prológusaként. „Nem hiszem, hogy ezek a felfedezések bármilyen lényegi kérdésben is változtatnának az ügyön, azonban érdekes részletek, amelyek leginkább Ansonról sokatmondóak. Bele is tettem volna a könyvbe, ha korábban tudok róluk. Könnyen le lehet vonni a következtetést, hogy Anson láthatóan nagy biztonságban érezte magát, teljesen körül volt bástyázva. Elgondolkodtató, hogy vajon miket csinálhatott még…” – zárta Barnes.
Az igen kusza és homályos ügy mélyebb részletei, melyek talán mindent tisztázhatnának, alighanem soha sem látnak majd napvilágot, de nem is ez a fontos, vagy az érdekes, hiszen ehhez hasonló bűnügyi esetekből akadt még jó néhány.
Sokkal érdekesebb Atrhur Conan Doyle, aki láthatóan szeretett volna egy kicsit saját karaktere lenni. Másfelől a rejtélyek és ármánykodások felszínre kerülése miatt érdekes az ügy. Az olvasó joggal érezheti, hogy a valóságos történet Sherlock Holmes egyik izgalmas és fordulatos kalandját meséli el.

Forrás: The Guardian