Karácsonyra természetesen mindenki kapott könyvet. És természetesen mindenki kapott okkult, misztikus, ezoterikus kötetet is, hiszen aligha akad ma Magyarországon olyan család, amelyből hiányozna a Müller Péter – Oravecz Nóra – Paulo Coelho Bermuda-háromszög által beszippantott nagynéni, unokatestvér, ne adj isten testvér, horribile dictu házastárs.

Mágia a fa alatt
Magától értetődő módon, nálunk is megjelentek a karácsonyfa alatt az efféle kötetek, és be kell vallanom, bármennyire is igyekeztem elkerülni a velük való szorosabb érintkezést, ez nem mindig sikerült. A könyveknek ugyanis van egy rettenetes tulajdonságuk: mint Odüsszeuszt a szirének, úgy vonzzák magukhoz a gyanútlan olvasót. Persze az ember az árbochoz is kötözhetné magát, bedughatná fülét viasszal, ám hiába. A misztikumkedvelő rokonok, barátok és ismerősök a következő találkozás alkalmával ugyanis kikérdezik a könyvet.
Ők már olvasták. Számukra élményt jelentett. Nekik megvilágosodást, relevációt, katarzist hozott. Tiszta jóindulat részükről, ha unszolva, noszogatva, vagy egyenesen számon kérve arra kényszerítenek, hogy legalább felületesen lapozzuk át a könyvet, ami nekik igazi kincs, örök bölcsesség, magával ragadó szellemi kaland volt.  
Mit tehet a hűvös racionalitás ilyen helyzetben? Mit tehet a huszadik század második felében szocializálódott, a modern scientizmus, sőt – az itt, Kelet-Európában akkor még virulens – dialektikus és történelmi materializmus emlőjén nevelkedett értelem?
Mi mást tehetne, mint azt, hogy engedve szelíd pressziónak, és remélve a legjobbakat, fellapozza az ajándékként érkezett ezotéria csöppet sem bizalomgerjesztő oldalait.

A művelődéstörténeti csoda és a misztikumba csomagolt lektűr
Ám mielőtt azt gondolná az olvasó, hogy általánosságban is mereven elzárkózom az efféle szövegektől, hadd tegyek egy őszinte vallomást: Volt idő, amikor rendkívüli módon foglalkoztatott a mágikus gondolkodásmód. Nem, nem úgy, mint azokat a fiatalasszonyokat, akik a magazinok szellemes horoszkópjait és Harry Potter csodálatos kalandjait keresztezve, hosszú és fáradságos munkával eljutottak odáig, hogy kitenyészthetik magukban a transzcendencia hitté kövülő csodáját, hanem csak úgy, mint afféle hobbi-kultúrantropológust, a kultúrtörténet, a gondolkodás történetének őszinte bámulóját.
Ám az évek során válogatós lettem. Azt hiszem, akkor alakult ki bennem a művelődéstörténeti csoda és a misztikumba csomagolt lektűr közötti szigorú különbségtétel szokása, amikor szakdolgozatot írtam a mágikus gondolkodásról.
Vannak a témának olyan kötetei, amelyeket szinte nem lehet letenni, és akadnak olyanok is, amelyek közül egyet – jó, még fiatal voltam és bohó – úgy hajítottam a lakás távoli sarkába, hogy csak úgy hullottak szerteszét a lapjai. Ma már sajnálom az asztaltáncoltatásról és spiritiszta szeánszokról írott kézikönyvet. Valamikor a századelőn nyomtatták, s így antikvár értéket csaptam a falhoz.
Ám azóta megjött az eszem. Méla beletörődéssel lapozom át – ha mindenképpen muszáj – az újabb és újabb lélek-könyveket, s igyekszem rezignáltan tudomásul venni, hogy őrangyalok kísérik küldetésünket, miközben azért születtünk (le), hogy megtanuljuk azt, amit lélekként nem tapasztalhatunk…

A bölcsek köve
A minap azonban döbbenetes felismeréshez segített hozzá egy ezoterikus kötet. Lám, milyen hasznos az, ha időnként előítéleteink dacára is megteszünk ezt vagy azt. Persze nem az angyali fényesség ragyogott fel előttem, arra sem jöttem rá, hogy képes vagyok levitálni, és különféle csakráim megnyitásának eredményeként érkező fluidum sem járta át életerővel testemet és lelkemet.  
Ám ahogy olvasgattam a karácsonyfa alól előhalászott misztikumot, igazi heurisztikus élmény ragadott magával: mert egyfelől semmiféle racionális értelme nincs annak, ahogyan az alkimista felleli a bölcsek kövét. Másfelől viszont annak sincs, amiképpen Dante bejárja az alvilágot.
Tévedés, amikor racionálisan, az értelem segítségével, ésszerű logikával próbáljuk megfejteni a szöveg titkait. Viszont, ha félretesszük az elme okságot kutató igyekezetét, mindjárt a helyére kerül az ezoterikus irodalom. Ha úgy olvassuk e könyveket, mint szépirodalmat, s nem úgy, mint okkult tudományt, azaz tudományt, mindjárt élvezhetővé, érthetővé, értelmezhetővé válnak ezek a szövegek. Ha az okkult könyveket érzésként, élményként próbáljuk megragadni, mint egy jó regényt, s nem ésszerűen, tudás gyanánt, akkor némelyik kötet meglepően élvezetesé lesz.
Mert hát miért kellene egy szövegnek az irodalom esztétikai szimbólumrendszeréhez ragaszkodnia, miért ne fogadhatnánk el a mágikus szimbólumrendszert éppen olyan legitim jelképvilágnak, mint amilyet a szépirodalom teremt a maga eszközeivel?  
S, ha idáig eljutottunk, be kell látnunk azt is, hogy az okkult irodalom pontosan annyira felszabadító, megváltó, katartikus, vagy, ha úgy tetszik gyógyító erejű, mint az aszpirin, vagy mint Shakespeare LXXV. szonettje. Nem ugyanazokkal az eszközökkel éri el hatását, de ugyan miért ne hihetnénk el, hogy eléri?
Elvégre még a legszigorúbb tudományos megközelítés sem tagadja az irodalomterápia hatékonyságát. Mi több, annak hatásmechanizmusa eléggé feltárt, kibontott, racionális alapokon állva is megérthető. S, ha a biblioterapeuta adhat olyan regényt a kezünkbe, amitől oldódik a szorongás, oszlik a depresszió, enyhül a neurózis, vagy csak egyszerűen jobban érezzük magunkat, akkor ugyan miért tagadnánk azt, hogy efféle hatásra bármiféle szöveg képes lehet? Ha azokhoz szól, akik szimbólumrendszerét felfogják, akik jelképvilágát magukénak érzik, akiknek felszabadító élményt kínál az efféle misztikum, akkor nyilván ugyanúgy hat rájuk, mint miránk, többiekre Heidegger bölcselete, vagy Madách tragédiája.