Minden a könyvtárban kezdődött. Hónapokon keresztül hallgattam F.  professzor előadásait a spanyol összehasonlító nyelvészet tárgykörében, amely tömören összefoglalva annyit tesz; mennyiben és miért hasonlítanak egymásra a latin nyelvcsalád tagjai. Egy baj volt csupán, egy kukkot sem értettem az egészből, miután a kasztíliai nyelvvel is súlyos problémáim akadtak akkoriban. Jó, ha minden negyedik, vagy ötödik szót értettem, amit F.  professzor elhadart, a jegyzetelés ennél fogva teljesen reménytelen volt, gyártottam a repülőket, kétségbe esésemben verseket próbáltam faragni, ez sem ment.

A vizsga ideje pedig vészesen közeledett, így azután bevetettem magam a könyvtárba, hátha találok valamit, a klasszikusok talán segítenek. Pontosabban egyvalamiben mégis makacsul reménykedtem; hogy szerencsém lesz és kifogom azt az egyetlen kérdést, amire mindenkinél jobban tudtam a választ. F.  professzor ugyanis – nyilván szerelmes lehetett a versbe – több alkalommal is szót ejtett a mozarab nyelvről, amelyet emlékeim szerint – bocsássa meg a kedves olvasó, ha ennyi év után tévednék – Spanyolország déli részén beszéltek és arab-spanyol és talán zsidó keverékbeszéd volt. Egy biztos ma már senki sem beszéli, miután a XIV. század környékén kihalt F. professzor azt is említette, hogy egy töredékvers  is megmaradt a X. századból, így hangzik:
„Gar si yes devina,
E devina bil hagg,
Gar me quand vernad
Mio Habibi Isagg”
Ami annyit tesz magyarul: „Mondd istennő, ha valóban istennő vagy, mikor tér vissza (hozzám) az én szerelmem Izsák”  
Amikor a könyvtárban izzadtan kutattam a spanyol összehasonlító nyelvészet nyomai után, rájöttem rajtam már csak a vak szerencse segíthet. Megkerestem és megtaláltam a szerelmes Izsák versét és megtanultam. Fejből. Gondoltam, akármit is kérdez F. professzor én valahogy rátérek a mozarabokra és elmondom a verset, ha akarja, ha nem, s ennek következtében csak átbukdácsolok valahogy.
A jó ég azonban megkegyelmezett, a vizsgát F. Professzor amolyan társas körben bonyolította le, az egész csoportot leültette, beszélgettünk erről, arról, különösen a spanyol nyelv szépségeiről, meg a régi nyelvészeti dolgokról, aztán mindenkinek kiosztott egy-egy jó jegyet. Pontosan tudta ő, ki mit tud.
Sok-sok év telt el az ominózus vizsga óta, épp egy tömött buszon utaztam barátnőmmel, át a Petőfi hídon, amikor az egyik ajtónál felfedeztem F. professzor fénylő, kopasz fejét.  A gonosz ötlet hirtelen jött. Húztam magammal a lányt, megnyomtam a gombot, noha még nem kellett leszállni. Aztán amikor kicsapódott az ajtó, csak ennyit mondtam gyorsan félhangosan Erzsinek, hogy a prof is hallja:
„Gar si yes devina,
E devina bil hagg,
Gar me quand vernad
Mio Habibi Isagg”
Aztán leugrottunk, és ahogy visszanéztem, még láttam, amint elsuhan a tizenkettes; F. professzor feje valósággal tündökölt, glória vette körül, s talán ezt motyogta:
„Feltámadt a mozarab!”