Kulturális minták, értékadó elitek

MEGJELENT: 2014. november 14., péntek | SZERZŐ: Rácz András

Az elmúlt évtizedek változásaival szembesülve újra és újra előkerül a kultúra hanyatlásának kérdése. Sokan állítják, hogy egyre inkább kiüresedik műveltségünk, apad tudásunk, darabjaira hullik értékvilágunk. Hogy igazuk van-e a szellemi tragédia Kasszandráinak, azt persze nehéz megítélni, hiszen a változás, amit vitathatatlanul tapasztalunk nem feltétlenül jelent hanyatlást. Ám, akár így, akár úgy, az biztos, hogy a kultúra értékeinek továbbadására fokozottan kell figyelnünk. Akkor is, ha mindaz, amit látunk, csupán csak változás, és nem a szellem haláltusája. Az ugyanis, hogy mit őriz meg értékeinkből a holnap, most dől el, s rajtunk múlik.
Aktuális beszélgető partnerem a témához Dr. Baranyai Katalin, tanár és irodalomtörténész kutató, a kísérleti irodalomtankönyvek egyik szerzője.

– Sok oldalról lehet nézni ezt a kérdést – kezdte a szerkesztő asszony – de az egyik legfontosabb tünet, amiből azután sok egyéb is következik, az a mintaadó elitek hiánya. Egyszerűen eltűntek a modern társadalomból azok a rétegek, amelyek az elmúlt évszázadokban példaadó módon képviseltek egy stabil értékvilágot.
– Ez a hiány kimondottan Magyarországra jellemző?
– Nem, ez afféle kortünet. Európában, vagy az Egyesült Államokban hasonló a helyzet. Bár tény, hogy Kelet-Európában, a rendszerváltást követő évtizedekben karakteresen megmutatkozott a mintaadó elitek hiánya, illetve a másik oldalról a klasszikus kulturális minták átvételének elutasítása. És ez bizony szorosan összefügg azzal, hogy a szocialista rendszerek nagyon sokat megőriztek a hagyományos értékvilágból. Nálunk, úgy értem a rendszerváltó társadalmakban, a szocialista rezsimek elutasítása együtt járt a szocialista művelődéspolitika elutasításával. Pedig meglehet, a fürdővízzel együtt, a gyereket is kiöntöttük…
– Mielőtt ezen a vonalon tovább mennénk, nézzük meg közelebbről ezt a mintaadó elitet! Mit tudott? Miféle mintákat kínált?
– Én azt hiszem, hogy az európai kultúra a tizenkilencedik század végére jutott el szellemi csúcsaira. A tudás persze a későbbiekben magasabb színvonalú lett, viszont a műveltség köre azóta szűkülni látszik. Magyarországon a reformkori lendületből táplálkozott ez az európai, de hangsúlyozottan nemzeti műveltség, amely nagyszerűen adaptálta az egyetemes kultúra értékeit, ügyesen kapcsolva össze azt a nemesi, nemzeti hagyományokkal. Ebben a közegben értéke, rangja volt a tudásnak, a tanulásnak. A Tisza-fiúk házitanítója Arany János volt. Vörösmarty pedig a Perczel családnál tanítóskodott. Vagy, hogy még régebbről is mutassak példát: a Rákóczi-fiúknak Comenius volt a tanára, mi több, a fejedelem a saját gyermekeit egyszerűen beültette az iskolapadba, a többi nemes-növendék mellé. Ezek az emberek könyvtárban nőttek föl, a tudás megbecsülésére nevelték őket, és mély feladattudatot oltottak beléjük. Az európai művelődés és a nemesi eszmények szerencsés találkozása jött létre az újkori Magyarországon.
– Ha jól értem, ez az arisztokrata hagyomány szivárgott át azután a polgári közegbe is…
– Igen, ráadásul olyan kiteljesedéssel, ami termékenyítő erővel hatott a századforduló, majd a huszadik század egészére. Olyan polihisztorok állnak ennek a műveltségnek a középpontjában, mint Kós Károly, aki nem pusztán zseniális építész volt, de író és kultúraszervező politikus is, mint Fülep Lajos művészettörténész, író, fordító és egyetemi tanár, akit Európa nagy egyetemeire hívtak tanítani, de ő inkább református lelkészként szolgált baranyai falvakban, vagy Németh László, aki nem pusztán író, szellemi mozgalmat is elindított, megalapozta a rádió népművelési programját, és korszerűen szólt hozzá a népi építészet kérdéseihez is. Hosszan sorolhatnám ennek a kornak az emblematikus alakjait. Ami azonban fontosabb, hogy a megelőző korok mintaadói továbbvivők és alkotók: nem pusztán fogyasztották, de művelték is a kultúrát. És nem csak ők, valamilyen arányban mindenki, aki részese volt. Az, hogy egy művelt polgár olvasott, könyvtárat épített, éppen olyan természetes volt, mint az, hogy festett, zongorázott, vagy részt vett a helyi egyesületek fellépésein, és így tovább.
– Lehet azt gondolni, hogy míg ma egy művelt embernek úgy kell keresnie egy hasonszőrű beszélgetőpartnert, mint Diogenésznek a maga lámpásával, addig a századforduló középosztálya számára magától értetődő volt az egységes szellemi közeg?
– Igen, ez a második állítás így nagyon helytálló. A tanult emberek tudtak ugyanarról beszélni, mert még egy viszonylag kerek világban éltek. És hangsúlyozni szeretném, hogy ez egy sajátos európai műveltség volt. A görög-latin szellem alapjain állt, a kanti erkölcsbe kapaszkodott és rendkívül erős nyelvi kiteljesedést kínált. A magyar polgári kultúra nagyon sikeres adaptációja volt az akkori európai szellemnek, még ha a körülményekre is szabták. S a minták alapján és a beolvadó polgári vagy polgárosulni kívánó rétegek igyekezete révén valamennyire elterjedt. És természetesen mindez igaz a politikai elitre is.
– Mennyit változtatott ezen a trianoni tragédia, vagy a szocialista művelődéspolitika?
– Keveset. Trianon után talán még egyfajta sűrűsödés is kialakult, hiszen egyfelől számos értelmiségi települt át az anyaországba, másfelől a klebelsbergi kultúrpolitika nagyon fontosnak tartotta azt, hogy erős szellemi alapokon álljon az ország. Hogy ezt akkoriban kultúrfölénynek nevezték, és hozzá kapcsoltak sokféle revizionista gondolatot, az mit sem változtatott azon, hogy a trianoni Magyarországon – az eredményeit tekintve - virágzó szellemi élet bontakozhatott ki. És – bármilyen furcsának is hangozzék ez ma – a szocialista művelődéspolitika titkos mércéje a polgári kultúra volt.
Bár ideológiájában, céljaiban ez a kultúrpolitika egészen más, a megelőző századra jellemző kulturális értékszerkezet valamennyire továbbment, a Kodály módszer elterjesztésével pl. a zenei nevelésben még bővült is. Aczél György valószínűleg megértette, hogy az európai műveltség egy évszázadokból merítkező erő, amelyet nem lehet egyszerűen lecserélni, legfeljebb elzárni tőle az embereket. Nagy trauma ezek után elfogadni a globalizáció újszerű értékszemléletét. Fájdalmas veszteség érhette a kultúra egyes alkotóit és intézményszerkezetét is a váratlan és gyors változással.
– És főleg nehéz megérteni azt, hogy mi is zajlik körülöttünk. Ámde bármi is történjen kultúránkban, az biztos, hogy rajtunk is múlik a jelen és a jövő magyar műveltsége. A kérdés már csak az, hogy mit lehet tennünk, mire érdemes figyelnünk.
– Nem véletlenül beszéltem ilyen sokat a nemzeti kulturális, a regionális európai hagyományokról. Azt hiszem, rendkívül fontos az, hogy tisztában legyünk ezzel a múlttal, mintának tekintsük, használjuk történelmi tapasztalatait. És nem csupán azt, hogy miképpen lehet a fogyasztás mellett művelni, fenntartani is a kultúrát, de azt is, hogy miképpen lehet adoptálni azt, ami jó, azt, ami felemelő, azt, ami teljesebbé tesz. Én úgy hiszem, hogy kiváló alapokkal rendelkezünk egy ilyen munkához, a digitális kommunikáció pedig lehetőséget adna arra, hogy a fizikai határokat átlépjük. Hitelesített értékeinket időbeli, az anyanyelvet térbeli korlátai nélkül lehetne igazi élethez juttatni. A magyar nyelv például egészen elképesztő erőket hordoz. A nyelveket nem a beszélők sokasága, hanem a nyelvi teljesítmény igazolja. A mi nyelvünk – ezt már bebizonyította – képes komoly irodalmat alkotni, miközben éppen annyira „nemzetközi” a széttagoltság miatt, mint a világnyelvek. És ez óriási érték egy olyan világban, amelyben érdekesekké lettek a szubkultúrák, a lokális színek, az egyedi látásmódok. A magyar irodalom, különösen a széppróza is mintha éppen napjainkban éledne újjá. Íróink kötetet sorban adják ki a nagyvilágban, sajátos nézőpontokat felvállaló, új nőírók jelentkeznek, és látok valami olyasmit is, mintha az értékvilág is kezdene magához térni a globalizáció sokkja után, legalább is önszerveződő kis szigeteken. Előbb-utóbb talán kialakulhat egy mintaadó elit is, amely a hatalom és a befolyás igénye mellett a belső nemességet, a tudatos, és tudatosan építkező – még mindig így mondom: polgári értékrendet is igényelni fogja.

CÍMKÉK: