Az IS, az Iszlám Állam iraki és szíriai térnyerését egyre nagyobb aggodalommal követi a világ. Magazinunk eddig is foglalkozott az iszlámmal, különösen a Koránnal, mint a mohamedánok szent könyvével, jelenlegi sorozatunkban azonban az Iszlám Állam kultúrtörténeti hátterét mutattuk be. A muszlim vallás születésétől, az iszlám síita és szunnita irányzatának, szalafita miszticizmusának különbségein, illetve a népi vallásosság megannyi formáján keresztül eljutottunk a fundamentalista törekvésekig, s végül az Iszlám Államig.
Sorozatunk befejező részében arra keressük a választ, vajon miféle kibontakozás lehetséges a vallási, nemzetiségi, sőt törzsi megosztottságban élő Közel-Keleten.

Törzsek és eskük
Ha eljutott idáig, kedves olvasó, bizonyára tele van a feje kérdésekkel. Talán az az első: „Hogyan lehetséges, hogy létrejött alig tizenöt év alatt egy új hatalmi erő? Ráadásul egy radikális hatalmi erő, mely jelenleg rettegésben tart egy félkontinensnyi területet?” Nem állítom, hogy tudom a választ, léteznek azonban tények, melyek önmagukért beszélnek.
Először is, azt kell belátnunk, hogy a Közel-Kelet más, mint Európa. Más a történelme, más a vallása, de még a társadalmi prioritások is mások. El kell felejtenünk a sztereotípiákat: a történet szereplői elsősorban nem irakiak, szíriaiak, vagy szaudiak, hanem síiták, szunniták, vahhabiták és kurdok.
Az amerikaiak Ṣaddām Ḥusayn bukása után (aki a szunniták révén került hatalomra), a legvadabb ellenzékieket segítették hatalomra, akik (nyilvánvalóan) síiták voltak. És mint oly sokszor a történelemben: az elnyomottból nem a „jobb ember”, hanem elnyomó lett. Ne csodálkozzunk hát, ha a szunniták nosztalgiával tekintenek a Ṣaddām-rezsim éveire. Ezért volt zseniális húzás az Iszlám Állam vezetőjétől, al-Baġdādītól, hogy sikerült rávennie Ṣaddām lányát, hogy a nyilvánosság előtt is támogassa az új államot.
A másik áttörés jóval előbbre tehető. Al-Baghdadinak sikerült elérnie, hogy a legjelentősebb szunnita törzsek felesküdjenek neki és új államának. És itt a másik dolog, amiről sokan megfeledkeznek: a törzsi berendezkedés még mindig jelen van Arábiában. Nincsen szükség önkéntesekre, ha a legősibb családokkal sikerül megegyezni. Arról nem is beszélve, hogy az eskü az iszlámban szent és sérthetetlen. Mert nem csak egy embernek, hanem egy ügynek teszik. Ugyanezt láthattuk a Próféta halála után: a rá felesküdött törzsek megpróbáltak kihátrálni az iszlámból, lévén Mohamed már meghalt. Ez vezetett a ridda-háborúkhoz, mely során az első kalifák precedenssel szolgáltak: ha valaki a síita iszlám és a külföldi uralom ellen, valamint a szunnita iszlám mellett állást foglal, az bizony gyermekei életét is az ügy mellé rendeli. Éppen ezért van még mindig hadserege Assad szíriai diktátornak. Akármit is követett el: a törzsek még így is mellette állnak. És halála után a családja mellett maradnak…

Új kalifátus
És el is érkeztünk így a következő vitaponthoz: a szíriai egyesüléshez. A Nusra Front eredetileg csak Asad-ot próbálta megdönteni, és egy új Szíriát létrehozni, melyet demokratikus elvek szerint kormányoznak. Hogy lehetséges akkor, hogy a tiszta, tömeget vonzó célok ellenére csatlakoztak az Iszlám Államhoz? A válasz: ha nem ezt teszik, akkor elpusztultak volna. Al-Baġdādī 2013-ban megállíthatatlan új erőnek tűnt, mely több ezer biztosnak vélt négyzetkilométernyi lázadó (szíriai) hátországot fenyegetett. Egy dolgot lehetett tenni: ellenállni, amíg számukra kedvező feltételekkel nem tudnak egyesülni. És egyesültek – annak ellenére, hogy a Nusra frontnak az Asad elleni ellenállás volt a fő célja, míg az Iraki Iszlám Államnak a szilárd hatalom létrehozása. Így lehetséges, hogy alig pár héttel az új állam megalapulása után Asad tűzszünetet kötött az ISIS-sel, titkos olajszerződést pedig al-Baġdādīval. Asadnak így csak az amerikaiak által támogatott Szabad Szíriai Hadsereggel kell majd harcolnia, míg az ISIS hihetetlen pénzügyi forrásokhoz fog jutni. Hosszú távon.
Itt kell megjegyeznünk, hogy az al-Qāʿida nyilvánvalóan emiatt nem üdvözölte az egyesülést: immár al-Baġdādī lett az elsőszámú vezetője a dzsihadista mozgalmaknak a térségben. És ezt tudta is: ezért nyilvánította ki kalifátusát. Amivel sokan vitatkozhatnak, viszont sikereit látva az egyszerű hívő el fog gondolkodni, hogyan lehetséges az, hogy a semmiből ilyen nagyszabású dolgot létrehozzon valaki, és az elnyomott szunnita iszlámot ismét uralomra segítse? Talán tényleg Allah küldte?
A kalifa cím nem csak egy üres titulus, mint az emír. Nem csak egy rang. A szunniták szerint a kalifa helytartója a szunnita iszlámnak, a Próféta helyettese. Neki pedig – ugye – engedelmeskedni kell. És ismét tömegeket láthatunk masírozni az iszlám zöld zászlaja alatt…

Isztambul, Teherán, Washington
Az ISIS, már a kezdet kezdetén is a síita iszlám ellen vonult fel, hogyan lehetséges akkor, hogy Irak másik kisebbségével, a kurdokkal olyan kegyetlenül bántak az utóbbi hónapokban? Nem lenne egyszerűbb harapófogóba szorítani a síitákat és felosztani a megszerzett területeket? Talán fejükbe szállt a dicsőség? Azt hiszik, hogy mindent megtehetnek? Ismét csak tiltakoznom kell. Al-Baġdādī továbbra is a lehető legjózanabbul cselekszik. Mind az ISI-t (a kezdetekben), mint a Nusra frontot valaki ellátta fegyverekkel. Modern fegyverekkel. Arra pedig, hogy ki lehetett ez, csak egy logikus válasz van: Törökország. Mert kivel van közös határuk, mely gyakorlatilag átjárható (volt) bármely lázadó számára? Ki akarhatná azt, hogy soha ne jöjjön létre független kurd állam, melyhez csatlakozhatnának a dél-keleti régiói Törökországnak?
De mikor is lesz ennek az egésznek vége? Soha nem fog megnyugodni a Kelet? Mit fognak tenni az amerikaiak? Megint csak nem merek biztosat mondani, de a múltból ismert tények alapján talán kijelenthetjük: most sem lesz elég a puszta bombázás. Szárazföldi csapatokra és megszállásra lesz szükség. De ki fog ilyesmit tenni? Al-Baġdādī már sokszor bebizonyította, hogy nem ostoba: nem fog átcsapni más országok területére, és csak a szunnita többségű területeket foglalja el (egyelőre). Szaud-Arábia vagy Jordáni így nem fog megindulni ellene. Törökország pedig nem fogja megkockáztatni, hogy egy oktalan háború miatt polgárháborúval kelljen számolni a saját országába. És miért is tenne szívességet a Nyugatnak? Mi is van az EU-hoz való csatlakozási kérelmével? Az egyetlen szóba jöhető ország tehát Irán, amelyben stabil síita uralom van. Ő rendelkezik egyedül megfelelő haderővel és motivációval a szunnita iszlám visszaszorításához. Na, de hogy azzal szövetkezzenek a „zászlólengető jenkik”, akikkel évtizedek óta riogatják gyermekeiket? Ennyire még az amerikai közvélemény se felejt gyorsan… Az azonban biztos, hogy Irán atomerőműveiről és urándúsításáról nem sokat hall mostanában a közvélemény. Mi más marad még nekünk? A Szabad Szíriai Hadsereg, mely még Asaddal sem bír el, és akiket szintén bármikor harapófogóba szoríthatnak az új szövetségesek…
És míg a Nyugat várakozik, al-Baġdādī ereje egyre nő. Az olajért kapott pénzből úthálózatokat, modern (török és orosz) fegyvereket vesz. Építkezik és államszervezetét, valamint hadseregét egyre jobban megerősíti. Egyre több embert tud mozgósítani: a napokban a csecsen lázadók jelentették be, hogy immár ők is elismerik vallási vezetőségét és kalifátusát. Bagdad el fog esni, hacsak nem térnek vissza az amerikaiak. De ha visszatérnek is, meddig folytathatják azt a politikát, mely a mission civilisatricen alapul? Nekik viszont – úgy hiszem – nincsen száz évük hozzászokni a vereség gondolatához, mint a franciáknak volt…