Az IS, az Iszlám Állam iraki és szíriai térnyerését egyre nagyobb aggodalommal követi a világ. Magazinunk eddig is foglalkozott az iszlámmal, különösen a Koránnal, mint a mohamedánok szent könyvével, jelenlegi sorozatunkban azonban az Iszlám Állam kultúrtörténeti hátterét mutatjuk be. Az első részben a muszlim vallás születéséről szedtünk össze néhány érdekességet, azután az iszlám síita és szunnita irányzatának különbségeit foglaltuk össze, ezt követően azt igyekeztünk bemutatni, milyen változatok élnek az iszlám vallásban, hogyan fér meg egyazon hitben a misztikus elragadtatás és a fundamentalista kérlelhetetlenség. Alábbi cikkünk a népi vallásosság olyan jelenségeivel foglalkozik, amelyeket az iszlám hittudomány legtöbb irányzata rossz szemmel néz, ám a keleti kultúrának mégis nélkülözhetetlen elemei.  
Hamarosan persze az Iszlám Állam szellemiségéhez is eljutunk.
A sorozatban nem a tudományos átírást ('Amawiyyūn, Muʿāwīya stb.), hanem a magyar terminusokat igyekeztünk használni.

Néphit és igaz hit
Az egyik legnagyobb tévedés, amibe a Közel-Kelettel kapcsolatban, az ott járó eshet az, hogy az iszlám világ, és a népi külsőségeket egységesnek látja. Az iszlám célja a kezdet kezdetétől az volt, hogy a régi babonaságokat és szokásokat kiirtsa az arabok életéből, és egy hiten alapuló társadalmat hozzon létre. Ez azonban csak a legextrémebb helyzetekben jött, jöhetett létre. Amit a keletre utazó láthat, és lenyűgözi, az minden valószínűség szerint a folklór és a népi kultúra, nem pedig az iszlám része. A szúfizmus egyik legnagyobb bűne a vallástudósok szemében, hogy megengedi az ilyen külsőségeket, sőt, támogatja azokat, gondolván, mindenki máshogy fogja megtalálni az Allahhoz vezető útját.

Szúfi szabadosság
A dervisrendek első sikereiket a „szentkultusz” újraélesztésével érték el. A szentkultusz mindig is ellentétes volt az iszlámmal, mert a vallás nem ismer el semmiféle közvetítőt Isten és ember között. Azonban a „Tudatlanság-korának” (iszlám előtti kor) egyik legfontosabb társadalmi vonása volt az ősök tisztelete. Ez volt hát az első a régi szokások közül, amely a misztika köntösében került át a muszlim néphitbe. A hivatalos, szunnita iszlám azért tudott gyökeret verni a meghódított területeken, mert a más vallásokat tolerálta, az adófizetést rendszeresítette, a földekkel jól, az ott élőkkel pedig tisztességesen bánt. A saját vallási életében azonban nem volt megalkuvó. A dervisrendek sikere pedig éppen megengedő álláspontjának volt köszönhető. Amilyen kultúrával találkozott, azt magába olvasztotta, és az iszlám szolgálatába állította. A turisták számára oly vonzó és csodálatos dolgok, mint a hastánc, néptánc, keleties zene, az ételkülönlegességek, mind a szúfizmusnak és a misztikának köszönhetően élték túl az iszlám szigorát.

Hanabita veszedelem
A dervisrendek legfőbb bűne az volt, hogy nem harcoltak a régi szokások ellen, hanem elfogadták azokat. Az iszlám öt alappillérének teljesítésében továbbra is élen jártak (hitvallás, ima, böjt, szegényadó, zarándoklat), így nem tekinthették őket hivatalosan is eretnekeknek. Ez azonban megváltozni látszott, amikor a három szunnita vallásjogi iskola után megalakult az ibn Hanbalról elnevezett Hanbalita jogi iskola. Ez az iskola még a másik szunnita iskolákkal is szembe helyezkedett: azt vallotta, hogy a Korán és a benne leírtak, valamint Mohamednek és Társainak cselekedete, erkölcsi felfogása minden muszlim számára követendő példa. Ha úgy élünk, mint ők, azzal teljesíthetjük egyedül Allah akaratát. A radikálisok pedig nem arról híresek, hogy megmaradnak a puszta szellemi vélekedés szintjén. Tanaikat legtöbbször erőszakkal kényszerítették a területeiken lakókra. Hanbalita csapatok dúlták fel a városokat, hangszereket törtek össze, üldözték a dalt, a táncot, mindent, ami a népi irányzathoz tartozott. A szunniták elhatározták, hogy nem fognak több szakadást engedélyezni vallásukban, így a másik három ortodox vallási iskola (hanafita, malikita, salafita) elismerte a hanbalita iskola életének jogosságát. Tette mindezt annak ellenére, hogy ibn Hanbal szerint a másik három iskola is felesleges spekulációkkal próbálja elhomályosítani az egyébként tiszta vallási kijelentéseket. Merevsége és szigorú elvei miatt azonban nem volt nagy tábora. Az Oszmán Birodalom idején, ahol a hanbaliták által üldözött dervisrendek nagy népszerűségnek örvendtek, szinte meg is szűnt a szunnita iszlám ezen irányzata. A 19. század azonban ezen is változtatott.