Az IS, az Iszlám Állam iraki és szíriai térnyerését egyre nagyobb aggodalommal követi a világ. Magazinunk eddig is foglalkozott az iszlámmal, különösen a Koránnal, mint a mohamedánok szent könyvével, jelenlegi sorozatunkban azonban az Iszlám Állam kultúrtörténeti hátterét mutatjuk be. Az első részben a muszlim vallás születéséről szedtünk össze néhány érdekességet, azután az iszlám síita és szunnita irányzatának különbségeit foglaltuk össze, ezt követően azt igyekeztünk bemutatni, milyen változatok élnek az iszlám vallásban, hogyan fér meg egyazon hitben a misztikus elragadtatás és a fundamentalista kérlelhetetlenség. Legutóbb a népi vallásosság olyan jelenségeivel foglalkoztunk, amelyeket az iszlám hittudomány legtöbb irányzata rossz szemmel néz, ám a keleti kultúrának mégis nélkülözhetetlen elemei.  Most végre megérthetjük, kik, miért fundamentalisták az arab világban. Hamarosan persze az Iszlám Állam szellemiségéhez is eljutunk.
A sorozatban nem a tudományos átírást ('Amawiyyūn, Muʿāwīya stb.), hanem a magyar terminusokat igyekeztünk használni.

Itt mindenki fundamentalista
Az iszlám fundamentalistáktól harsog a 21. századi sajtó. A szó azonban egy nagyon határozott nyugati terminus, amit minden vallásra megpróbálnak ráhúzni az egyetemes vallástudósok. A muszlimok elutasítják ezt a jelzőt, amelyet a 20. századi vallásmozgalmaikra próbálnának ráhúzni az iszlámot elemző nyugatiak. A muszlimok gondolkodása szerint ugyanis minden muszlim fundamentalista kell, hogy legyen. A Korán ugyanis Isten szó szerinti kinyilatkozása, szövege szent és sérthetetlen. A Koránon, a Próféta és a társainak cselekedetein alapuló iszlám jogrendszer, az usul, még ma is fundamentuma, alapja a bíráskodásnak majd minden muszlim országban. Milyen más fundamentumokhoz tudnának még visszatérni? Láthatjuk tehát, hogy koránt sem lehet olyan könnyen besorolni minden vallás mozgalmait ugyanazokba a terminusokba. A 20. századi muszlim mozgalmak két nagy pártra szakadtak: azokra, akik magukat salafi néven illetik, mozgalmukat pedig a salafiyya néven emlegetik, valamint az ebből kifejlődő iszlamizmus követőire.
A salafikat és mozgalmukat szokták a nyugati elemzők fundamentalista jelzővel illetni, lévén jelszavuk Mohamed kijelentése, mely szerint a Próféta és a társai, valamint az őket követő két generáció az, ami a legközelebb áll Istenhez. Az emberiség legjava. A salaf szó tehát az első három muszlim „ős” generációt jelenti arab nyelven. A mozgalom tagjai tehát elhatározták, hogy vallásukat az első három generációhoz hasonlóan akarják és fogják gyakorolni. Itt érhetjük utol a hanbalita eszmék újjáéledését négy évszázad után. Nézeteik szerint a muszlimoknak Mohamedről és követőiről kell példát venni. De nem csak az iszlámra érvényes ez a kijelentés, hanem a világ minden más vallására is: úgy gondolták, minden vallás megalapítói olyan dolgokat mondtak és tettek, amelyek nem voltak megírva. Szerintük ezek a tanítványok olyan dolgokat tudtak, melyeket mi nem ismertünk, így csakis isteni sugallatban lehetett részük. Ily módon tehát a salafi mozgalom nem veti meg a kereszténységet vagy a zsidókat, csupán a vallásuk modernizációs folyamatát tartják tisztátalannak. Itt érhetjük nyomon annak a gondolatnak az újjáéledését, miszerint Mohamed a többistenhitűek ellen hirdette meg a dzsihadot, a monoteista, szent könyvvel rendelkező vallások (könyv népei) mindig is védelmet élveztek a muszlim világban. A szalafiták, a prófétai hagyományokhoz híven azt gondolják, hogy minden szent könyv Allah szavait tartalmazza, csak a vallásmagyarázók elferdítették a tiszta igazságot. A könyvekben foglaltak szó szerint veendő parancsokat tartalmaznak az életviteli kérdésekben, így korunk problémáira is ott találhatjuk meg a választ, kiolvasásához a tiszta hit és életvitel nyújthat segítséget.

Vahabiták országa
Természetesen egy gondolat köré több vallási mozgalom is csoportosulhat. Hogyan dönthetjük el, hogy nem egy merőben új gondolati rendszerrel állunk szemben, hanem a hanbalita eszmék újjáéledésével? A legegyszerűbben úgy járhatunk el, ha megállapítjuk, a mozgalom a szúfizmussal szemben helyezkedik-e el, ugyanis a 20-21. században a szúfizmussal ás dervisrendekkel szemben álló erők – nyilatkozataik szerint – a salafi mozgalomhoz tartozónak vallják magukat. Nem egyszerűen csak elvetik a szúfikat, nem riválisaik, hanem bíráik akarnak lenni. Legfőbb céljuk ugyanis az, hogy megtisztítsák az iszlámot a rárakódott káros újításoktól (az iszlám jog szerint pedig egy muszlimot egyedül az iszlám megújításáért halálbüntetéssel lehet sújtani), az újítókat pedig elpusztítsák. Ez a gondolat pedig csakis a negyedik vallásjogi iskola gondolataiban érhető nyomon a múltban. Az újjáéledő Hanbalita gondolatok pedig két irányba fejlődtek tovább: a vahhabita és a szalafita mozgalom felé.
A salafi előképe a 18. században élt Mohamed ibn Vahháb és mozgalma, aki szigorú hanbalita felfogás szerint az iszlám megtisztításának szükségességét hirdette a mai Szaúd-Arábia területén. Követői a 19. század elején bálványimádásnak minősítették a szent sírokhoz történő zarándoklatokat. Megsemmisítették a Próféta rokonainak sírhelyeit (Mohamed feltételezett sírjához nem nyúltak) és mind a síiták, mind a dervisrendek zarándokhelyeit feldúlták. Az lázadást az egyiptomi kormányzó, Mohamed Ali nyomta el. Az 1920-as évek legelején azonban a Szaúd-család megtérítésével, és az ő katonai erejük segítségével az iszlám eme radikális ága állami rangra emelkedett. A Mekka és Medina feletti politikai ellenőrzés és a szaúdi olajlelőhelyek kiaknázása révén pedig a nézetek széleskörű terjesztését sem gátolta már semmi.

Szalafita bombák
A szalafi mozgalom a vahhabitákkal rokon eszméket hirdet. A „kegyes ősök” hitének vallói a 19. században Egyiptomban váltak híressé. Ennek azonban már nem sikerült államvallássá kinőnie magát, így sokkal inkább populárisabb eszméket is a céljai közé kellett vennie, nem csak a modernitással való küzdelmeket. Nézeteik szerint a modernizálódni kívánó muszlim többségű államok kormányai sokszor nyugati hatásra szekularizációs törekvésekkel léptek fel az államigazgatás, a jog és az oktatás területén, háttérbe szorítva a több mint ezer éves hagyományokat. A szalafiták ezen világi törekvéseket a vallás megsemmisítésére tett kísérletként értelmezik. Az iszlám védelmében pedig olyan eszközökhöz is folyamodhatnak, melyek kívül esnek az általános emberi normákon, s így természetesen az iszlám előírásain is. Ezeket az eszközöket azonban legritkább esetben a muszlimok ellen vetik be. A bajok fő forrását, a nyugati befolyás megszüntetését tűzték ki legfontosabb céljuknak, így főleg ellenük harcolnak olyan radikális eszközökkel, mint a megfélemlítés, kivégzések és robbantások.
Minden az első megalkuvással kezdődik, ezt már sokszor láthattuk. A tiszta vallási célokat felváltották a politikaiak. A 21. századra a szalafi mozgalomból kifejlődött Muszlim Testvériség, Tálibok és a Hámász. Ezeket azonban már nem tekinthetjük vallási reformmozgalmaknak. A fő céljuk a hatalom megszerzése, nem az iszlám megtisztítása a népi és idegen szokásoktól. Létrejött a politikai iszlám, az iszlamizmus.