Máris író-olvasó találkozókra hívják, egyre népesebb tábor válik rajongójává, és szép lassan beírja magát a magyar tudományos-fantasztikus irodalom nagyjai közé. Az esztergomi illetőségű T.R. Salty két kötettel vált keresett, és az évtizedek óta topon lévő szerzők által is elismert íróvá. A fiatal regényírót sci-fi témájú műveiről, pályafutása indulásáról és a szakma fortélyairól, sajátosságairól faggattuk.

-A 2011-ben kiadott Bellum Atlantis és a tavalyi Pre-Bellum Atlantis előtt jelent meg más kötete?
- Nem. Ifjabb koromban egyetemi lapokba írtam (főleg novellákat), majd sokáig felhagytam vele. Csak 2007-ben kezdtem neki újra, mert megfogalmazódott bennem egy olyan történet, melyet nem lehetett nem megírni.
- És az milyen érzés volt, hogy rögtön az első regényét a műfaj hazai klasszikusa, Nemere István méltatta egy online könyvmagazinban, mégpedig igen elismerően?
- Ez nagyon jól esett, de rögtön hozzá kell tennem azt is, hogy főleg neki köszönhetem, hogy megjelent ez a könyv. Mintegy négy évig tartott, míg megírtam a Bellum Atlantis-t –ami elég hosszú, több mint egymillió karakter –, de nem azzal a tudattal, hogy valaha is meg fog jelenni. Vagyis nem ez volt az elsődleges szándékom, hanem a történet maga izgatott, és éreztem, hogy ezt nekem mindenképpen meg kell csinálnom… Mindenesetre, amikor kész lett, elküldtem két embernek: Lőrinc L. Lászlónak és Nemere Istvánnak. Nem gondoltam volna, hogy elolvassák, vagy, hogy válaszolnak egyáltalán. Nem lett igazam. Mindketten elolvasták és mindketten nagyon jókat írtak róla. Lőrinc L. László, mivel saját kiadónál van, nem tudott ajánlani senkit, aki komolyabban foglalkozna vele, de Nemere István még arra is emlékezett, hogy gimnazista koromban fölhordtam az akkori írásaimat hozzá, a Szenttamás-hegyen lévő házába. Azt mondta, hogy ez a történet, a Bellum Atlantis, nagyon érdekes, ilyet Magyarországon még nem írt senki, megpróbál nekem találni valakit, aki bevállalná. Megadta négy kiadó címét is, akiket – rá hivatkozva –fel tudtam keresni. Mindegyiknek elküldtem a kéziratot, aztán fél év múlva az egyiktől felhívtak és megkérdezték, hogy van-e szerződésem. Mert, ha nincs, akkor ők leszerződnének velem. Így aztán náluk jelent meg a könyv. Azóta viszont átmentem egy komolyabb kiadóhoz, mivel ez az első a továbbiakban nem óhajtott a Bellum Atlantis-sorozattal, tehát a folytatással foglalkozni.
- Nagy kérdés, hogy a Bellum Atlantis továbbírását az előző sikere vagy az eredeti történetben lévő folytatás ihlete hozta el?
- Én eredetileg egy könyvben gondolkodtam, de úgy jártam, mint G.R.R. Martin – a Trónok harca szerzője –, aki csupán három könyvet akart írni, de már a hetediknél tart. Amikor az első regény feléig eljutottam, akkor jöttem rá, hogy ez egy könyvben nem fér bele. Emellett a Bellum Atlantis formálódása közben jöttek olyan ötletek a történetben szereplő figurákról, amikre azt mondtam, ezt nem kellene kihagyni, ugyanakkor magába a sztoriba nem fértek bele. Ezért készült el a Pre Bellum Atlantis, vagyis az első könyv előzménykötete. Akik a korábbi részt elolvasták, visszajeleztek nekem, hogy milyen jó ötlet volt ez az előzménykötet. De akik csak a Pre Bellumot olvasták azoknak is nagyon tetszett. Az eredeti Bellum folytatása pedig készülget…
- Milyen sikereket ért el a két regény a könyvpiacon?
- Számok nélkül mondom, ez, a magyar átlagot véve, egy eladható történet, és megfelelő példányszámban fogy. Meg talán sikert jelent az is, hogy elsőkönyvesként a 2012-es Zsoldos Péter-díjon mindössze 2 ponttal maradtam le Antal József győztes iDealja mögött.
- A Pre-Bellum Atlantis számomra, már, ami a novellafüzér szerkezetét illeti, Ray Bradbury Marsbéli krónikák című könyvét idézi. Van-e ilyen hasonlóság Ön szerint a két könyv között?
- Hadd kezdjem a legelejétől! Amióta megtanultam olvasni, írni, azóta olvasok. Mindenfélét, a magas irodalomtól a teljesen kommerszig. Az író-olvasó találkozókon el szoktam mondani, hogy ezek az én olvasmányélményeim valamilyen szinten persze beleépültek az általam írt történetekbe. Tehát lehet, hogy van benne Ray Bradbury, de nem tudatosan. Már csak azért sem, mert Bradbury említett művét később olvastam, mint ahogy megírtam volna a Bellumot.
- És ki volt az első sci-fi író, akitől olvasott valamit?
Az első sci-fi amit olvastam, az a Csillagok háborúja volt. De rögtön utána Nemere István, mivel az általános iskolai könyvtárunkból – mikor elkezdett érdekelni a sci-fi – ilyen témában főleg az ő regényeit lehetett kikölcsönzi.
- Az Ön írói álneve T.R. Salty. Ezen a néven ismerik rajongói. Hogy látja, mennyire fontos a mai magyar sci-fi szerzők között, hogy ne az eredeti nevükön, hanem írói álneveken, sokszor angol neveken publikáljanak?
- Körülbelül huszonöt éve olvastam az első Leslie L. Lawrence könyveket. Iszonyatosan ütősek voltak, teljesen eltértek a hazai átlagtól, a zsánertől. Én akkor azt gondoltam, hogy ez az író, biztos nem hazánk fia, mert abszolút nem érződött rajta az akkor szokásos „közép-kelet-európai légkör.” És, amikor megtudtam, hogy mégis, abban is biztos lettem, hogy én is ezen a vonalon kell, hogy mozogjak, ezt a stílust kell követnem. Hogy – akárcsak Lawrence művein – az én regényeimen se érződjön semmi provincializmus. Azt szerettem volna, ha egy könyvemet felüti egy olvasó, akkor ne tudja meg, hogy ezt egy lengyel vagy egy angol, netán amerikai szerző készítette. Ez azért fontos – legalábbis nekem – mert, ahogy a Tűzvonalban és a Hacktion scriptjének írója, Fonyódi Tibor megmondta: ”Olyat kell itthon írni, amit a Lajtán túl is megértenek” A magyar piac – és ez nem rosszallás, hanem tény – túl pici az íróknak. Ha valamit szeretnének, valami igazán komolyat, akkor külföldre is kell nézniük. (Fonyódi Tibor egyébként komoly mentorom, barátom és olvasóm, akivel mondhatjuk, hetente megbeszéljük az épp folyamatban lévő munkáinkat). Épp ezért úgy gondolom, hogy igenis, egy mai magyar sci-fi írónak kell az írói álnév, egész egyszerűen azért, mert borzasztó nehéz a Kárpát-medencéből „kitörni”. Bár ez csak az irodalmi művekre vonatkozik. Én nem akarok más országba költözni.
- Logikus, záró kérdés, hogy min dolgozik most?
- Jelenleg egy tinédzsereknek, fiatal felnőtteknek szóló olyan sci-fit írok, ami ugyan apokaliptikus, lehet, hogy a távoli jövőben játszódik, de az is lehet, hogy a közeljövőt mutatja be. És, bár nem rajtam múlik, lehet, hogy mire befejezem, a történet aktuális lesz.