Az a megállapítás, miszerint Petrőczy Kata Szidónia (1662–1708) az első magyar költőnőnk, nagyvonalú kijelentés, ugyanis női kéz által létrehozott, másolt alkotásaink már a középkortól kezdődően folyamatosan felbukkannak. A tudatos műköltőnői szerep azonban nála jelenik meg először, korábbi nőköltők munkásságából nem tudott rekonstruálni az irodalomtörténet ilyen nagyszabású és jelentős életművet. Az is említésre méltó, hogy halála után neve a köztudatban maradt, Bod Péter művében, az 1776-ban napvilágot látott Magyar Athenásban kiemeli vallásos-kegyességi műveinek jelentőségét, világi témájú verseiből Thaly Kálmán közölt először részleteket 1874-ben. Kortársai, mint prózafordítót tartották számon, saját életéről szóló versei a 17. században publikálatlanok maradtak.

Élmény és költészet
A kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő, jóillatú XII liliom című, 1705-ben készült és az 1708-ban megjelent Jó illattal füstölgő, igaz szív című fordításainak jelentősége több mint pusztán magyarra ültetése a szövegeknek.
Petrőczy Kata abban is első, hogy nő létére névvel publikál. Mi több, a Jóillatú XII liliom előszavában emígy fejti ki véleményét: „Tudom, lesznek olyanok, kik gyalázni s olcsárolni fogják e kis munkámat, mert nincsen ég alatt semmi, ami egyaránt tessék mindennek, annál is inkább, hogy asszonyember munkája: de nem bánom, tudván azt, hogy derék bölcs tudós emberek munkáiban is találhatni gáncsot…”. Ilyen módon tehát a szó mai értelmében vett, tudatosan szervezett költészetről, költőpályáról beszélhetünk.
A régiségben azonban nem létezett még az író, költő, mint foglalkozás. Ez a XIX. század terméke lesz. A régi irodalom alkotóit mind valamilyen életesemény, változás, esetleg megrendelés ihlették vagy késztették alkotásra. Wathay Ferenc, Haller János, Rozsnyai Dávid például rabságukban lettek irodalmi alkotóvá, Petrőczy Katát, világi verseinek megalkotására sorsának alakulása késztette. Panaszversei, szerencseversei, egyéni bújáról szóló költeményei hátterében a hűtlenség áll, ugyanis férje, gróf Pekri Lőrinc minden bizonnyal több ízben megcsalta.

Szakítani a ragrímekkel
Költészetének ezen állomása szorosan összefügg a kor vanitatum vanitas motívumával, értékítéletével, vagyis értékfosztottságával. Ugyanis e felfogás szerint minden hiábavaló, az ember mint füst távozik a világból.
„Állhatalanságba állandó szerencse,
Keseredett szívek rettentő bilincse,
Kinek elmulandó java s minden kincse,
Mint vízi buborík, akárki tekintse.”
Petrőczy Kata abban is újat hoz, hogy tud rövid terjedelmű verset is írni, mégis rövidségében annyi súlyos mondanivaló sűrűsödik, mint akár Pilinszky híres Négysorosában. A szerencse – bilincse – kincse – tekintse a költőnő legszebb rímleleményei közül valók, noha főleg költészete kezdetén nem tud teljes mértékben szakítani a ragrímekkel, az említett példa mindenképpen poétikai minőségváltozást mutat.
Az elmúlás-képek szép prezentánsa költészetében a szél – árnyék – fény motívumok megjelenése. Bánat tengerébe merült… kezdetű versében található ennek leglátványosabb példája, sőt, ez a strófa a költőnő legszebb alkotásai közé tartozik:
"Mint sebes szelek zúgási, Tenger vize áradási,
Olyak, mint vizek folyási Bánatimnak újulási."
A búja, bánata újulását tehát egy áradáshoz, folyamhoz hasonlítja, ilyen módon esélyt sem adva annak, hogy szerencséje jóra fordul. Ez a strófa ízig-vérig barokk, a stílus, korszak minden jellegzetességét magába sűríti, a monumentalitástól a hiábavalóságig.

Kiemelkedő költőnőnk
Petrőczy Kata Szidónia költészete utolsó szakaszát a pietizmus kontempláló, kegyességi eszméje hatja át, mely a XVII–XVIII. századi Erdélyben virágzott. Csendes panasz, a fátumba való beletörődés jellemzi pályája zárását. Utolsó verse, mely csak töredékesen maradt fönn, végbúcsú a világtól:
„Az Párkák fonala, napjaimnak száma
Vajon mikor szakad el,
Ki soha semmi jót, csak gyötrelmet s gondot
Látok, és bús éltemmel
Vagyok megterhelve, mintha világ terhe,
Nyomna ily szörnyűséggel.”
Összegzésképpen elmondható, hogy a kortársai közül, költészete modern, egyedülálló a magyarországi főúri barokk lírában. A köztudat méltán tartotta fenn nevét, Petrőczi Éva költőnő Petrőczy Kata iránt érzett tiszteletéből vette át – ahogy ő fogalmaz – Ősanyja nevét. Petrőczy Kata Szidónia néhány versét olaszra fordították, ilyen módon a világirodalomba is áradás sebességével látszik betörni.