Bán Mór Hunyadi sorozatának különleges jelentősége van az életemben. Első vizsgaidőszakom karácsonyán kaptam meg az első három kötetet, így csak a vizsgák – többé-kevésbé – sikeres elvégzése után vettem kezembe az első részt. Talán a megkönnyebbüléstől, talán a fáradtságtól, de alig pár óra, és egy új rajongóval bővült az író olvasótábora. Alig egy hét leforgása alatt elolvastam mind a három könyvet, és az azóta hat kötetesre bővült sorozatot hagyományosan átolvasom minden vizsgaidőszak után. Még az is lehet, hogy ennek a rítusnak köszönhetem sikeres záróvizsgámat is… De amíg erre perdöntő bizonyítékot nem találok, addig „csak” az őszinte lelkesedés és rajongás fűz ezekhez a kötetekhez.

Háromtól tízig
Idén, a 85. alkalommal megrendezett könyvhét alkalmával személyesen találkozhattam húszas éveim kedvenc könyvének írójával, Bán Jánossal, ugyanis június 13-án a KELLO standjánál ő tartott dedikálást. Annak ellenére, hogy mint újságíró voltam jelen az eseményen, éppen a fentebb felsorolt tények miatt nem tudtam teljesen elrejteni rajongásomat. Szívesen hallgattam, ahogy az olvasókkal beszélgetett, mesélt nekik, és habár a végén én is feltettem néhány kérdést, végül mégsem a szokásos kérdez-felelek szerkezetű riportban osztom meg tapasztalataimat az olvasókkal, hanem inkább tapasztalásaimat, megfigyeléseimet és érzéseimet vetem papírra… rendhagyó riportként.
Annak ellenére, hogy a Hunyadi Jánosról szóló ciklus az első tervek szerint csak három kötetes lett volna, a rengeteg forrásanyagnak köszönhetően, és a főhős személyének csodálata miatt (lévén ő volt az egyik utolsó győztes hadvezérünk) immár a legújabb – és elvileg legvégső – elképzelések szerint, tíz kötetes lesz. Ezzel azonban koránt sincs vége az első kötetekkel való foglalkozásnak. Ha valaki olvasta a regényt, szemébe tűnhetett, hogy hogyan változott az írói hozzáállás, a stílus, a mesélés az egyes kötetek között. Például: az első kötetekben nem a török volt a fő ellenség, ezért az író akkor még nem konzultált török-szakértőkkel, így hiányoznak azokból a részekből az 5-6. kötetben oly sokszor feltűnő török nyelvű párbeszédek. Többek között az ilyen szembetűnő hiányosságokat akarja majd pótolni az első tíz regény megírása után. Ezen felül az író tervei között még az is szerepel, hogy egyes részekben finomítana a leírásokon, az apróbb hadtéri pontatlanságokat, például az ágyúk működésének leírását, hadtörténészek segítségével korhűvé alakítaná. Az ilyen monumentális műveknél elkerülhetetlen, hogy apróbb tévedések belecsússzanak a történetbe, viszont az aktív és tanult rajongótábor figyelmeztetéseinek köszönhetően kiadásról kiadásra sikeresen javítják az ilyen részleteket is.
Amikor az ötlete a Hunyadiakról készült történelmi regénynek felmerült, akkor egyáltalán nem az volt a kérdés, hogy el fog-e fogyni az első kötet. A Gold Book Kiadó egyből „rábólintott” az elképzelésre. Az igazán nagy kérdés mindig is az volt, hogy sikerül-e fenntartania a rajongói figyelmet a harmadik, negyedik kötet után is. Idén már elmondhatjuk: sikerült! A hatodik kötetet is olyan lelkesedéssel fogadták az olvasók, mint a harmadikat. Mindezen felül további nyomásokat kell rendelni a korábbi kötetekből, amelyből az első immár a hetedik kiadásnál tart. Így igazán reálisnak tűnik, hogy az első 10 kötet utáni javított, végső kiadást is el fogják kapkodni az olvasók a polcokról.

Kép, regény
Annak ellenére, hogy a háborús regények általában a férfiak számára íródnak, szép számú női rajongója is van a sorozatnak. Erre a legjobb bizonyíték, hogy több hölgy is részt vett a dedikáláson. Az író egy cinkos kacsintás kíséretében azt is közölte, hogy többek között a hölgyek kedvéért igyekezett minél több szerelmi és erotikus szállal megfűszerezni a regényfolyamot. Ezért is, na meg a brutális csatajelenetek leírása miatt terelődött a szó a sokkal „gyerek barátibbá” alakított, Fazekas Attila grafikussal karöltve elkészített képregényekre. A laikus számára nem is tűnhet nagy feladatnak egy könyv grafikus adaptációja. És ugyanezt gondoltam én is. Ezzel szemben a valóság az, hogy egyetlen képkocka elkészítése hosszú gyűjtőmunkát és kutatást igényelt mind a szerzőtől, mind a rajzolótól. Ők nem akartak olyan terméket kiadni a kezükből, amit nem gondoltak akkor tökéletesnek. Így minden kardnak, ruhának igyekeztek fellelni az országban az eredetijét, esetleg a fotokópiáját, és azokról mintázták meg a rajzokat. Több helyen a fiatal olvasótábor (de főleg a szülők) igényeinek megfelelően finomítottak, néhány helyen – közösen, az író és a rajzoló - át is írták a történetet.

Még idén, novemberben
A hetedik kötet megjelenése, amely a várnai hadjáratot fogja feldolgozni, sajnos megcsúszott már az eredeti tervekhez képest. Ennek többek között az az oka, hogy nem főállású íróról beszélhetünk, ha Bán Jánosra gondolunk. Többek között a Jász-Nagykun-Szolnok megyei napilap főszerkesztője, újságírója, ahol több embert igénylő munkáját igyekszik egyedül ellátni, mások hibáit korrigálni. Elmesélte, hogy jelenleg még kedvenc Láthatatlan emberét vagy az Egri csillagokat sem tudja újra olvasni, annyira kevés lett a szabadideje. Az utóbbi években abbahagyta az eddig sikeres science-fiction novelláinak írását, mert annyira szorította az idő a Hunyadi írásával kapcsolatban. Ez volt az egyik első, de nem az egyetlen változás az életében, amely elkerülhetetlen volt, most hogy bestseller-íróként az olvasók igényeit szem előtt tartva kell alkotnia. A kutató- és írói munka egyre több idejét veszi el, így kénytelen volt szigorú rendszert felállítani magának. Két részre osztotta az évét, az egyikben az írással foglalkozik, a másikban pedig feltöltődik. Így, miután befejezte a számára ajánlott regények, vagy a Gyűrűk ura újraolvasását, neki kell gyürkőznie az írásnak: a napi 10000 karakter a cél. Ez a módszer megdöbbentően hasonlít az én szakdolgozatos szenvedéseimhez – habár az én termékeim még töredékrészt sem olyan szórakoztatóak, mint Bán Jánoséi.
De a fő kérdés a dedikáláson mindig ugyanaz maradt: mikorra is várható a hetedik kötet megjelenése. Habár a „még idén, novemberben” válasz korántsem lenne olyan megnyugtató, de az író, véleményem szerint, sok százszor alkalmazott „megnyugtató mosolya” mellett senki nem mer kételkedni a válasz bizonyosságában. A kötetek vastagságára, súlyára, és furcsa barna színére panaszkodó hölgyeket pedig szintén ezzel az arckifejezéssel próbálja nyugtatni: tárgyalásokat folytat a kiadóval, hogy a következő kötetet e-book formában is kiadják. És nem bírva ellenállni egy kis demagógiának, azt is hangoztatta, hogy szerinte ingyenesnek kéne lenni az elektronikus könyv formátumnak, hiszen az igazi rajongók majd úgyis megveszik a könyvet is. Habár, kicsit jobban belegondolva, talán nem teljesen reális ez a nagy liberális gondolkodás, hiszen eddig még egyetlen regénye sem jelent meg ilyen formátumban. De ez nem szúrt szemet a kérdést feltevő hölgyeknek, sőt (!) igen nagy hatással volt rájuk.
Életemben először készítettem riportot egy íróval, és azt kell, hogy mondjam, örülök, hogy Bán János volt az. Nem csupán azért, mert ismerem a munkásságát, és érdekelt az, amit és ahogy beszélt, de azért is, mert egy rendkívül szimpatikus és segítőkész emberrel találkozhattam. Nem okozott neki nehézséget, hogy kezdeti zavaromat egy-egy viccesebb történettel feloldja, ráadásul a kérdéseimre – akármennyire is biztos vagyok benne, hogy legtöbbjét már feltették neki – készséggel, és sokszor elkalandozva válaszolt, ahogyan egy igazi mesélőhöz illik. Nem kellett belőle kihúznom a válaszokat. És ez a hozzáállás nem annak szólt, hogy én most egy cikket fogok róla írni. Minden őt megszólító emberrel ugyanilyen finoman, udvariasan és figyelmesen bánt. Érdekelte mások véleménye, és az, hogyan is tehetné jobbá eddigi könyveit, és olvasóbarátibbá a következő köteteit. Előző cikkemben a  Hunyadi-kultuszról írtam, de akkor az egyik legfontosabb alkotóelemét kihagytam: az író személyét, akinek a karizmája és embersége – most már belátom – legalább olyan sokat számított ennek a rajongótábornak a kialakulásához, mint a jó ötlet és a kiváló regény.