A közeledő Ünnepi Könyvhét és Gyermekkönyvnapok kapcsán érdemes elgondolkozni a gyermekkönyvkiadók felelősségén. Azon, mennyire mást jelent a könyv a mai gyermeknek, mint amit az előző nemzedékeknek jelentett. Az utóbbi évtizedekben ugyanis gyökeresen megváltozott a gyermekkultúra. Míg a tizenkilencedik század derekán, egy amerikai kisvárosban élt Tom Sawyer kalandjai érthetőek, követhetőek és élvezhetőek voltak egy huszadik század közepén, például Budapesten élő gyermek számára, addig mára egyre kevesebb fiatal képes felfogni a történet összefüggéseit. Nem mintha butábbak, tájékozatlanabbak lennének a mai gyerekek, inkább arról van szó, hogy Mark Twain zseniális történetében – és ezer hasonló történetben – túl sok olyan tudnivaló van, amit a mai gyerekek nem tudnak. Nem értik, miért zárja Polly néni a kamrát, miközben a mai gyerekek bármikor kirámolhatják a hűtőszekrényt, nem világos, mi a baj a feketékkel, miért kellene egy temetőben, valami furcsa varázslattal eltüntetni a szeplőket, sőt az sem egészen egyértelmű, miért akarnak kalóznak állni a fiúk…
És ebben a nem értésben nem pusztán az életmód változása játszik szerepet, hanem inkább az olvasáskultúra, vagy fogalmazzunk tágabban, a gyermekkultúra gyors és radikális átalakulása.

Egységes gyermekirodalom
Természetesen az elmúlt évszázad során is változott a gyermekkultúra. Nagyszüleim játékainak egy részét érdektelennek és unalmasnak találtam. Iskolás korukból származó olvasmányélményeiknek pedig már tekintélyes hányada volt idegen számomra, amikor azokról meséltek. Csak jóval később, felnőttként lapoztam és mosolyogtam végig például Benedek Elek gyermeklapjának, az Én újságomnak némelyik évfolyamát. De azért nagyszüleim rengeteg olyasmit tudtak, ami engem is érdekelt, amit tudni akartam, ami releváns, értelmezhető, gyermeki világomba beilleszthető tudnivaló volt. Nem is beszélve apámról, akinek minden, vagy majd minden olvasmányát újraolvastam, akinek játékait szinte teljes egészében újrajátszottam, s csak igen kevés olyan eleme volt szüleim gyermekkori világának, ami számomra ne jelentett volna valamit.
A gyermeki kultúra az elmúlt száz, százötven évben bár lassan változott, azért nagyon egységes volt. Így a szülő, a nagyszülő részese lehetett a gyermek játékának, ha akart. A kis lurkók pedig sok okos, magasztos és fontos tudnivaló mellett azt is megtanulhatták a szüleiktől, hogyan kell játszani. A szülők egészen jól értették, mivel foglalkozik a gyerek, amikor íjat és nyílvesszőt farigcsál, sőt apám azt is tudta, hogyan kell egy autentikus indiánfejdíszt, mokaszint, vagy kalózkalapot elkészíteni.
Ennek az egységes gyermekkultúrának az alapja természetesen az egységes gyermekirodalom volt. Nagyjából száz esztendőn keresztül ugyanazokat a könyveket olvasta minden gyermek, vagy pontosabb úgy fogalmazni olvasta ugyanazokat a könyveket is. Mert bár időnként megjelent egy-egy sikerkötet a gyermekkönyvpiacon, azért a harmincas évek óta velünk élő Róbert Gida és Micimackó, vagy az ötvenes évek óta barátunk lett Tutajos és Bütyök nem szorította ki gyermekeink szívéből és főleg nem fantáziavilágából sem a Hétszűnyű Koponyányi Monyókot, sem Winettout, sem Flint Kapitányt.

A gyermek, mint célcsoport
A drámai változás valamikor az ezredforduló környékén történet, illetve történik. Talán azzal kezdődött a gyermeki kultúra radikális átalakulása, hogy a kilencvenes években, a liberalizált televízió felfedezte a gyermeket, mint célcsoportot, és a tévéadások elkezdtek egy önálló, újszerű, az olvasmányélményekhez már nem kötődő gyermeki kultúrát létrehozni. A moziban, illetve a televíziózást megelőző évtizedekben ugyanis a gyermekeknek szóló filmek jelentős részben ifjúsági könyvek feldolgozásai voltak, vagy azoknak újragondolásai, kompilációi. Az átalakuló médiavilágban a gyermekek egyre több olyan tartalmat fogyaszthattak, aminek nem volt irodalmi előzménye, de még csak irodalmi vonatkozása sem. A rövid ideig tartó televíziós csábítást az internet robbanása követte, amely mára a virtuális játékok, élmények, kalandok millió lehetőségét kínálja, s csak elvétve épít arra a gyermekkultúrára, amely az elmúlt évszázadot összefogta. A változás – függetlenül az új gyermekkultúra értékvilágától is – döbbenetes: a gyermekek nem azt játsszák, amit a szüleik, hanem valami egészen mást. Apa nem tudja, hogyan kell legyőzni a szörnyet, pontot szerezni, vagy bármilyen célt elérni, de még azt sem tudja, milyen billentyűkombinációval lehet átugrani a szakadékot… A számítógépen játszó gyerek egyedül van, legfeljebb kortársaira számíthat. Apa, nagyapa, nagynéni ebben a gyermeki világban nincs jelen, nem részvevő, nem segítő, nem támogató.
Bár igaz, néhány nyitottabb szülő, vagy nagyszülő beavatható az új gyermekvilág titkaiba.
Annak idején Lázár Ervin mesélte, hogy valamelyik unokája stratégiai játékot telepített számítógépére, és persze a játék titkaiba is beavatta az idős írót. – Tragikus időszak következett – mesélte az író. – Jó három hétig harcoltam, építettem, taktikáztam, ügyeskedtem a számítógép előtt, annyira magával ragadott a képernyőn megelevenedő mese…
Lázár Ervin élményét magam is átéltem. Valóban fantasztikusak, felnőttként is szórakoztatóak az új nemzedék új játékai. De furcsamód megváltozott a tanulás iránya. A számítógépes játékok használatát, trükkjeit nem a szülők tanítják gyermekeiknek, a gyerekek a szüleiknek. Feltéve, ha a szülők hajlandóak megtanulni.

Kiadók felelőssége
És akkor még szó sem esett azokról az oldalakról, felületekről, tartalmakról, amiket nem a felnőttek kínálnak a kisebbeknek, hanem, amit maguk találnak meg, amivel egymást szórakoztatják gyermekeink. Az érdekes, szórakoztató, és a legtöbb esetben sajnos igen-igen primitív tartalmak cserélgetése közben a gyermekek között önálló gyermeki szubkultúra fejlődik, ami nyilvánvalóan köszönő viszonyban sincs az előző nemzedékek gyermekkultúrájával.
Hogy ebben a kommunikációs struktúrában a generációkat összekötő a hagyományos gyermekirodalom háttérbe szorul, az tulajdonképpen természetes. Hogy a gyerekek számára sok kötelező és ajánlott olvasmány érthetetlen és taszító az jobban érthető, mint az, hogy akad egyáltalán olyan kötet, ami tetszik nekik. Oda jutottunk, hogy mára sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a gyerekek alig olvassanak valamit, mint annak, hogy elolvassák és tetszéssel fogadják azt, ami szüleiknek, nagyszüleiknek még sokat jelentett.
Ebben a változásban átalakulásban elképesztően nagy a gyermekkönyvkiadók felelőssége. Valószínűleg nagyobb is, mint az iskoláké, nagyobb, mint a tanítóké, tanároké, mert a gyermekkönyvkiadók hozzák létre azt a kínálatot, amelyből szülő, pedagógus, és persze leginkább a gyerek válogatni tud. Ők teremtik meg azt a kínálatot, amelyik meg tudja mutatni a gyerekeknek, hogy olvasni jó, amelyik képes arra, hogy a gyerekek megértsék általa: a könyv az emberi gondolat legteljesebb, legösszefogottabb megnyilvánulása, s ebben az értelemben az emberi létezés csúcsteljesítménye.