Megkezdődött az érettségi, modern világunk beavatási szertartása, felnőtté válás rituáléja.
Az érett fiatal teljes jogú tagja lesz a családnak: nagyapám még cigarettával kínálta a matúra délutánján apámat, sört rendelt számára, egyszóval felnőttnek tekintette. Nyilván valami effélét jelent ma is a vizsgát követő érettségi bankett, amelyen a fiatalok az alkoholfogyasztás tekintetében is átlépik a felnőtt mennyiség mércéjét. És effélét jelent az érettségi ajándék gyanánt adott apróbb-nagyobb meglepetés, amely bármi legyen is, mindenképpen a felnőtt, önálló lét kifejezője.

Avatás
Az ősidőkben a felnőtté avatás szertartása – ahogyan ma is – az önálló megélhetéssel függött össze. Kőbalta kellett hozzá, meg hajítódárda. Az a fiatal, aki sikeresen agyoncsapta a mamutot, felnőtté vált. Akit megvett a barlangi medve, az nem. Ilyen egyszerű volt. Illetve ennyire nem volt egyszerű, mert ugye akkoriban a vadászathoz, miképpen a felnőtté avatáshoz is hozzá tartozott egy csomó mágikus rítus: színesre pingált ábrázat, idétlen ugrálás, amit táncnak neveztek, és nagy mennyiségű alkoholos ital fogyasztása. A varázsló a végén kijelentette, hogy a fiúk készen állnak, és már csak az a semmiség volt hátra, hogy elejtsék a környék legnagyobb fehérjeforrását. 
Érdekes módon az ókori városok nagy részében a felnőtté avatás szertartásából kiveszett az egzisztenciális vonulat. Na, rendben, a spártai ifjaknak azért le kellett gyűrniük egy-két helótát, ahhoz, hogy teljes jogú polgárokká válhassanak, de ebből nem indulhatunk ki, mert másutt nem volt általános a földműves nép mészárlása. A legtöbb ókori közösségben a felnőtté avatás vallásos ceremónia volt. Kellett hozzá néhány szimbolikus jelentőségű tárgy – egy elegáns tóga, egy speciális fejfedő, esetleg egy vasgyűrű – és persze kellett hozzá a szokás, a hagyomány, a vallási hagyomány megfelelő ismerete és a gyakorlása. A mi kultúránk felől nézve az ókori vallások többsége közösségi szerepet töltött be. Elődeink nem ismerték a keresztények személyes istenélményét. Elvégezték a rituálékat – a maguk és a közösségük üdvére – aztán haza mentek, és a következő közösségi ünnepig szinte nem is gondoltak az istenekre. Ennek megfelelően vallásos aktus volt a felnőtté avatás szertartása is. Jött tehát az illetékes pontifex, végrehajtotta a helyben szokásos hókusz-pókuszokat, majd kijelentette, hogy az ifjú immáron a közösség tagjának tekinthető. Mindenki mehet a dolgára.
A felnőtté avatás aztán szinte teljesen eltűnt a középkori Európából. Kezdetben a keresztelés töltötte be ezt a szerepet, de amikor áttértek a gyermekek megkeresztelésére, új avatást kellett kitalálni. A vallásos közösség tagjává egyes felekezeteknél a bérmálás, konfirmálás révén válhatott az ember, de azért ez nem helyettesíthette egészen a felnőtté avatás ceremóniáját. A népi világban így tulajdonképpen egy igen egyszerű rutin, a házasság vette át ezt a szerepet. A házas ember – amely meghatározás ismét nem nélkülözi a megélhetés képességére utaló elemet – lett az igazi felnőtt, a legény, illetve leány pedig afféle átmenet a felnőtt és a gyerek között.

Kétszáz esztendő
Így érkezett el modern korunk, s vele együtt a matúra, az érettség vizsgálata, a felnőtté avatás új szertartása. Először Poroszországban vezették be az érettségit 1788-ban, azzal a céllal, hogy előzetesen megszűrjék az egyetemre jelentkezőket. Hamarosan a legtöbb európai országban megjelent az iskolai záróvizsga, s így előbb-utóbb eljutott Magyarországra is. Nálunk a szabadságharc bukását követő neoabszolutista kormányzat vezette be az érettségi vizsgát a nyilvános nyolcosztályos gimnáziumokban. A Bach korszak kultuszminisztere, Leopold Graf von Thun und Hohenstein által megalkotott tanügyi reformot 1849. október 9-én jegyezte ellen az uralkodó, s november 6-án léptette érvénybe Karl von Geringer kormánybiztos. 1851. június 3-án meg is jelent az a rendelet, mely kijelölte azt a hét várost (Pest, Buda, Pozsony, Sopron, Kassa, Nagyvárad, Temesvár), ahol ez év szeptemberében érettségi vizsgát tarthattak.
A szabályok azt követően többször is megváltoztak, a vizsga jelentősége hol nőtt, hol csökkent, s volt idő, hogy komolyan felmerült az eltörlése is. Ahogy időben, úgy térben is igen változatos a záróvizsgák rendszere. Vannak országok, ahol az érettségi vizsgákat független bizottság jelenlétében, állami vagy önkormányzati ellenőrzéssel bonyolítják. Ilyen rendszer van Dániában, Csehországban, Szlovákiában, Norvégiában, Japánban, Törökországban, Portugáliában, Mexikóban, Romániában és Szlovéniában. Hollandiában belső és külső vizsgát is tesznek az érettségizők. Olaszországban miniszteri utasítás szabja meg, hogy az adott esztendőben, milyen tantárgyból lesznek az érettségi vizsgák, a sikeres matúra pedig belépést jelenthet a felsőoktatásba. Oroszországban és Németországban az érettségi vizsgák az adott iskolán belüli szervezésben zajlanak, az állam, az önkormányzat nem szól bele a vizsgáztatásba. 

Könyvek és szövegek
De egyvalamiben minden érettségi vizsga közös szerte a világban, illetve az elmúlt bő kétszáz esztendőben: a felkészülés, azaz a felnőtté válás első számú eszköze a könyv. A könyv, amely ennek a kétszáz évnek a kőbaltája, a tógája és egyben a házassága is. Hiszen a könyv, pontosabban a benne felhalmozott tudás a legfontosabb fegyverünk, a benne hordozott tartalom közösségi hovatartozásunk meghatározója, és egyúttal megélhetésünk záloga. Könyvek nélkül nincs érettség és nem elképzelhető a felnőtt lét sem.
De sajnos a könyvek kora leáldozóban van. Az idei irodalom érettségi egyik kérdése az internetes nyelvhasználatra vonatkozott, és abban sem kell kételkednünk, hogy a felkészülés során a most érettségizők már több internetes szöveget olvastak, mint papírra nyomtatott, szerkesztett, gondolatot, azaz könyvet.
A könyvek kora lassan véget ér. És csak remélhetjük, hogy a jövőben az érettségire való felkészülés eszköze nem a kőbalta lesz.