Mi, itt a Lajtától keletre soha nem gondoltuk volna, hogy a legnyugatibb Nyugat-Európában éppen olyan aktív és késhegyre menő kultúrharc tud kirobbanni, mint mifelénk. Hiszen, az teljesen rendben való, hogy a közép-európai nemzetfogalom, amely a kultúrát tartja a nemzeti lét legfontosabb tényezőjének, minduntalan beleütközik a külföldről érkező hatásokba, minduntalan kezdenie kell valamit az újdonságokkal, minduntalan birkózni kényszerül a befogadás és elutasítás problémájával. Annál is inkább, mert a Nyugatot mintának tekintő közép-kelet-európai lét könnyedén esik abba a tévedésbe, hogy minden érték, ami amonnan érkezik. Fogalmazzunk pontosabban, elég sokan márkázzák úgy szellemi kacatjaikat, hogy a „made in Nyugat-Európa” által eladható legyen a termék.

Cézanne vagy Cotman
Hogy az efféle kultúrharc a könyvek körül sűrűsödik, azon sincs semmi meglepő. Aktuálisan Nagy-Britanniában csaptak össze az indulatok azon, hogy az oktatási miniszter, Michael Gove több brit könyvet szeretne az érettségin, ezért olyan amerikai klasszisokat húzott ki a tételek közül, mint John Steinbeck Egerek és emberek, Arthur Miller, A salemi boszorkányok című műve, vagy Harper Lee regénye, a Ne bántsátok a feketerigót!
A hazai média – már amelyik foglalkozik ilyen jelentéktelen ügyekkel – úgy hozta a kirobbanó küzdelem hírét, ahogyan a brit ellenzék tálalta: a minisztert lényegében idiótának, kezdeményezését pedig valamiféle nacionalista ámokfutásnak mutatta be. Idéznek például egy professzort, aki szerint a külügyminiszter mindent megtesz, hogy bezárja a határokat a külföldi diákok előtt, akiket ő bevándorlóknak tekint, és úgy tűnik, most a tananyag megváltoztatásával kell küzdeni az idegenek ellen... Másutt Bethan Marshallt, a King 's College tanárát, az egyik pedagógusszervezet vezetőjét citálják, aki az 1940-es évekhez hasonlította a kulturális kormányzat ténykedését.
A Guardien cikke például így véleményezi az irodalom érettségi-követelmények kapcsán kirobbant vitát: „Az iskola kapuin kívül egy boldog kozmopolita világ van, s a különböző kultúrák sokszínűsége a szigetország történetének része lett. Eddig úgy tűnt, meg tudjuk őrizni ezt a szigetet a versengő kultúrák perspektíváival együtt. Természetesen meg kell tanítani az angol irodalom fontos műveit, de az alternatív világképeknek is megvan a maguk értéke.” Majd felteszi a gúnyos kérdést, hogy a művészet többi területén is angol alkotók váltják-e le a nemzetközi nagyságokat. Elképzelhető, hogy Cézanne helyére John Sell Cotman kerül?

Évi ötven könyv
Mielőtt kritika nélkül elfogadjuk a Gove ellen felvonuló média érvelését, érdemes az előzményekről is tudni pár dolgot. Tény, hogy a brit oktatási miniszter nem először csapott össze ellenfeleivel: egy 2013-as konferencián kijelentette, hogy tizenegy éves kortól évi ötven könyvet kellene olvasniuk a gyerekeknek, amin aztán jót csámcsogott az ellenzék.
A küzdelmek mögött a konzervatív kormány új oktatáspolitikai elképzelése áll, amelynek olyan elemei is vannak, mint a hat napos tanítási hét visszaállítása, új alaptantervet bevezetése, a vizsgák és az értékelés rendjének megváltoztatása, a tanári fizetések rendszerének átalakítása, és a tanfelügyelet visszaállítása. Egyszóval Gove igazi konzervatív programot valósít meg az oktatásban, igaz – hiszen Angliában konzervatív-liberális koalíció kormányoz – meglehetős szabadelvűség jellemzi ezt a programot. Az érettségi követelményekkel kapcsolatban a minisztérium úgy nyilatkozott, hogy a változtatásokra azért volt szükség, mert az elmúlt évek irodalom érettségije nem volt elég szigorú, és a tartalma sem volt megfelelő. Ugyanakkor kijelentették, hogy az új tervezettel egy könyvet, szerzőt vagy műfajt sem tiltanak be, a tanulók viszont szélesebb irodalmi merítést kapnak, és megismernek legalább egy Shakespeare-drámát, egy XIX. századi regényt és egy 1914 utáni, Brit-szigeteken írt drámát vagy regényt. A vizsgabizottságoknak és az iskoláknak természetesen továbbra is lesz lehetőségük szabadon választott könyveket is bevenniük a tananyagba.

Big Society
Magától értetődik, hogy Magyarországról nehéz megítélni ezt a küzdelmet. Ilyesféle csatározásokról olvasva minduntalan beleütközünk abba, amit a kultúrharc nekünk jelent: úgy érezzük, hogy az efféle küzdelem összefügg a kisállamisággal, azzal, hogy a kelet-európai nemzetecskék a maguk autentikus kultúrájával igyekeznek ellensúlyozni a történelmi hiátusokat, a társadalmi problémákat, a relatív elmaradottságból származó mindenféle nehézségeket.
Hogy azonban a kultúrharc – a szó legkeletiesebb értelmében – megjelent Angliában is, az rendkívül elgondolkodtató. A küzdelem mögött egy átalakuló társadalom feszültségei lappanganak, az Európai Unió olvasztótégelyétől rettegő, az Egyesült Államok hegemóniájától szenvedő, a globalizáció kihívásaival birkózó britek a kulturális eredetiségben lelik fel önazonosságukat.  Úgy tűnik, a brit társadalom korántsem működik olyan kiegyensúlyozottan, mint ahogyan innen látszik, s az angolok számára a kulturális önmegerősítés jelentheti a megoldást. Megoldást a bevándorlók jelentette problémákra, megoldást a társadalmi-vagyoni, jövedelmi különbségek növekedésére, megoldást az egyre bonyolultabban és egyre több törésvonal mentén differenciálódó brit valóságra.
Hogy nem járunk messze az igazságtól, ha így okoskodunk, azt éppen liberális-konzervatív kormányprogram tükrözi. A Big Society, azaz nagy kormányzat helyett nagy társadalmat ígérő kezdeményezés új kultúra megvalósítására tesz kísérletet. A koncepció központi eleme az oktatás átalakítása, amely az egyik oldalon egy új típusú, autonóm közösségi léttel függ össze, a másik oldalon pedig egy másféle, filantróp, emberbarát kultúra irányába mutat.
Valójában tehát az angliai érettégi-bonyodalom a kormány programjának megvalósítása körül zajlik.
A kérdés így nem egészen az, hogy Dickens, vagy Steinbeck a fontosabb író, hanem az, hogy a média és más befolyásos szereplők szándékai ellenére, megvalósítható-e a konzervatív kormány „nagy társadalma”.